Nemzeti büszkeség és valláserkölcs nélkül
Enyhíteni fogja mindezt a kiállítók hálája. Élő hazai művésznek a Műcsarnokba bejutni általában sem könnyű, a költségvetésínség idején még nehezebb, az igazgató-kurátor azonban nemcsak megnyitotta összes termeit, hanem – az évszámokból kikövetkezethető – anyagi alapot is biztosított jó néhány ide készített mű kivitelezéséhez. Mint a hajdani nagy nemzeti seregszemlék: mindenki itt van, aki számít, olvasom az egyik méltatásban.
A leghálásabb azonban a látogató közönség. A publikum derül és összekacsint, élvezi a szokatlan odamondásokat, méltányolja, hogy ennyi tréfát még sosem látott e tárgykörben. Kilátástalan feladatra vállalkoznak tehát a kritikák – az alábbi is –, amelyek ünneprontóan különvéleményen vannak.
Hogy olcsó viccnél, kamaszblaszfémiánál nem mélyebb a gondolat, azt néhány mű előtt egyből fel lehet ismerni. A magyar zászlós holdutazó videó képe a bejáratnál (Gerhes Gábor), Mátyás király az elektromos gitárral (Kovách – Péli), a futballfejűek intarziába rakott csoportképe (Csáki László) igazán csak kivitelezésében, anyagában különbözik a fiúkollégiumi szellemeskedésektől. Stark István Megrakott szekere aztán még abban sem. A felhalmozott műanyagpalack-rakomány olyan lapos közhely környezetügyben, amilyet Karinthy Hátbizony Jánosa is röstellt volna előadni.
Dr. Máriás portrésorozatáról szó se essék. A mostanra elkészített szalámilopás-tábla ordenárésága már-már feledteti, hogy az arckép- és stíluskáromlásnak szánt ciklus szakmai és gondolati elégtelenség miatt képtelen káromolni. Nem úgy Király András Paprikája, amely füzér feketére festve is azonnal eszünkbe juttatja a jelen nem lévő Pinczehelyi Sándor életművét, meg azt, hogy sem művésznek, sem kurátornak nem jutott eszébe, hogy ez az ötlet, így, szellemi plusz nélkül nem ismételhető.
A hiedelem ellenére nem kritikusi boldogság, monoton és csüggesztő csupa kifogást írni. De tartson ki az olvasó, ha türelmes, talál majd igazi műveket, sőt a tárgyban illetékes igazi műveket is a nagy seregszemlében. Annak ellenére, hogy be kellene látni, maga a vállalkozás, az elképzelés eleve kilátástalan volt. Hogy a „mi a magyar”, sőt „mi a magyar most” kérdésre kielégítő képzőművészválaszokat kapni legalábbis kétséges, azt a rendező eleve bekalkulálta. Hogy a diskurzus nem feltétlenül kiállítástéma, azt az irodalmi idézetekkel kitapétázott terem meg az interjúszoba önmagában is elárulja. Mindkettő mankó, mindkettő távol a képzőművészet legtágabb értelmezésétől is, és mindkettő éppoly kevéssé viszi előre a kiállítható gondolatot, mint a magas gallérú elméleti szövegek, amelyek a ciklusokat bevezetik.
Mindazonáltal – és ahogyan ez a kurátor-idea vezérelte közös kiállításokon szokás: az elméletektől függetlenül – jelentős önálló művek találhatók a tömeglátványban. Kupcsik Adrián ön- és társadalomvizsgálattól (no, meg a megfestés módjától) súlyos Kínai, Cigány és Zsidó önarcképei, Dezső Tamás más műfajban, más tárgyban hasonlóan kemény, hasonlóképpen kellemetlen önvizsgálatra késztető lepusztulás-kompozíciói valóban azt teszik, amit a bevezető szeretne: válaszolnak a cím kérdésére. Farkas Ádám abszurditásig felnagyított, kitekert kutyagerince, ez a monumentális néprajzi parafrázis a maga szótlanságával szintén beszél. Bukta Imrét sem alkalmilag kellett inspirálni, hogy nehézkes, goromba azonosulással teli vásznakat fessen a felettébb zavaros képet mutató falusi valóságról, és messze kiemelkedik fájó poézisével Mátrai Erik Himnuszvideója is a mostanra elkészült munkák közül.
Művek, amelyek gondolati többletet, a gondolati alaphoz vizuális pluszt adnak. És amelyeknek a jelenlétében tökéletesen látszik, hogy ez a gyűjtemény egészében nem bátor, nem provokál, nem tud válaszolni, mert közhelyesen felületes. Ez utóbbi a siker igazi titka: az ügynökrendszer csúf dolog volt, a romák sorsa nehéz, a hajléktalan a szemétből guberál, és a határok feleslegesek. (Gerhes, Cseke Szilárd, Fehér László, Szombathy Bálint). Hátbizony János. Sőt, a klasszikus eredeti ortográfiája szerint: Háth-BizonyJános.
