Lehet, hogy le kellene szokni róla, de nehéz. Rajtam van még ma is a rajongás, már attól gyorsabban ver a szívem, hogy meglátom Andreas Schollt az utcán, rokonszenves jelenség az esőben, ahogy kóvályog, ahelyett hogy a hangjára vigyázna. Talán Mozart apjának sírját nézte meg a temetőben (én azt néztem), oldalzsebes nadrág, esődzseki, baseballsapka, mint valami elszánt, szemüveges kiránduló. Közben meg ő a világ legismertebb kontratenor énekese, és csak azért nem mondom a legjobbnak, mert ahhoz sokan vannak. A sokból még kettő van másnap a színpadon, Philippe Jaroussky és Christophe Dumeaux, mindketten fantasztikus formában, Jaroussky talán épp most van a csúcson. Na ja, nem otthon vagyunk, hanem a nyári zenei világ közepén, Salzburgban.

És mégsem az a legelső élmény, hogy ilyen csodát én még sosem láttam. Inkább az vág mellbe, hogy fölösleges ennyire rajongani valakiért, aki nem rajongja vissza a közönséget, nem érzem, hogy Scholl mindent megtenne az előadásért, jelen van, de mintha csak fél szívvel. Fél hanggal. Hirtelen eszembe jut a Metropolitan-közvetítés, másik Händel-opera, nem a Julius Caesar, de Andreas Scholl ott is halványabb volt az illendőnél, a kontratenor sokszor gyorsabban kopik a többi hangfajnál, talán tényleg túl vagyunk a legszebb éveken.

A kicsit kellemetlen érzés azonban már a második, az első a nyitány alatt ért. Nem harap, nem él, nem ránt bele a történetbe a zene, ahogy az Il giardino armonico játssza. Pedig nagyszerű muzsikusok ülnek az árokban, a lantos hölgy, a blockflötejátékos, a csembalista. Giovanni Antonini azonban szakít azzal a hagyománnyal, hogy a régi hangszeres játék élénkebb, karcsúbb, de elevenebb a hagyományos hangszereseknél. Lassan húzza, nagyon lassan, még annál is lassabban. Megkínozza az énekeseit, a Corneliát éneklő, időközben megőszült (nem átvitt értelemben, hanem valóságosan) Anne Sophie von Otter nem is tud mit kezdeni ezzel a tempóval, hétpróbás énekesnő, de most elbántak vele, unalmas, ahogy szenved. Pedig nagyon föl akarták dobni a jelenetet a rendezők, éneklés közben Von Otternek négykézlábra kell ereszkednie, és egy krokodil szájába kell dugnia a fejét. Most valamit érezni kellene azon kívül, hogy most ment nálunk a moziban az Államérdekből című francia film, és ez az első jelenet benne?

Valamit érzek. Már a plakát láttán is azon törtem a fejem, hogy vajon ez a két, színpadra álmodó, Moshe Leiser és Patrice Caurier látta-e a budapesti Xerxést, Kovalik Balázs rendezését. Mert hasonló a kép hangulata, Kleopátra, vagyis Cecilia Bartoli rakétán lovagolva repül ki a színpadról, de a rakéta csak játék, jól látható köteleken lóg, mint nálunk a repülőgép, amelyen Xerxes érkezik.

A kérdés nem kérdés az előadás során, nyilvánvalóan ihletet merítettek tőlünk, van elektromos autó, van bombázás, benzines kanna, táncoló katonák, csak a lényeg hiányzik, az egészre vonatkozó nagyszabású vízió. Ami az előadásban nem Kovalik, az Peter Sellars gondolata, vagy csak úgy magában szánalmas. Ha kígyóról énekelnek, akkor kígyót vetítenek a háttérre. Ugyanők rendeztek már három másik Bartoli-főszerepelt előadást, az egyiket, a Rossini-féle Otellót, ahol egy Bagarollal bekent kis muki alakítja a velencei mórt, láttam az interneten, hasonlóan bravúros munka. Biztos kellemes velük az élet, azért választotta erre a feladatra is őket az előadás sztárja. Bartolival pedig jelenleg elég nehéz vitatkozni.

Egyértelmű, hogy az új salzburgi vezetés is elszántan és elvi alapon Bartoli-barát, ami érthető is, kényszerű is. Salzburg valaha nagy karmesterek csatatere volt, de az utóbbi öt év mintha csakis arról szólt volna, hogy Anna Netrebko terhes-e, ott van-e, jó szerepet találtak-e neki. Így tényleg nehéz lehet egy két hónapos fesztivált vezetni, legalább egy alternatíva kell, és mintha ez lenne Cecilia Bartoli, aki ettől az évtől a pünkösdi előadások művészeti vezetője. Számomra gyanús, hogy baráti alapon nem lehet művészeti vezetőnek lenni, vagy legalábbis könnyű csapdába lépni, és a minőséget eladni a kellemes próbalégkörért, a hálás társak mosolyáért, de ez majd kiderül. Jövőre lesz bőven nyaktörési lehetőség, Norma és Brahms Német requiemjének szopránszólója, de talán Cecilia Bartoli túl nagy magasságban repül, onnét már leesni sem lehet.

Ami a Julius Caesar zenei megoldását illeti, neki igazán nincs is miért leesnie, ha a hang felső regisztere ma már egyáltalán nem szép, akkor is csupa élet az éneklés, csupa zene a színpadi lét, minden mozdulatnak, de még az önkénteleneknek is van zenei fedezete, minden ismétlés új kaland az áriákban. Az idő dolgozik, egyre nehezebb a Kleopátra-illúziót megteremteni, de ez csak a látvány. Az éneklés számomra és a legtöbb ember számára nem vitatható, a hangnál fontosabb a zenéhez való természetes közelség, eredetiség és intenzitás. Bartoli, kell-e mondani, egyszeri és megismételhetetlen jelenség a zenében.

Erre azonban nem ártana vigyázni, és olyan helyzeteket teremteni, amelyek természetes feszültségeket keltenek, a szopránság izgalmai helyett színházi izgalmakat keresni, találni, megoldani. A Julius Caesar ugyanis minden nagyszerűsége és exkluzivitása ellenére is csalódás, mert a produkció egésze a darab ellen dolgozik, opera helyett áriák és recitativók sorozata fél héttől éjfélig, egyre mélyebben veszve el a darab puszta méreteiben. Áttörés helyett az a tanulság, hogy ilyen formátumú szereposztással már az is művészet, hogy unalmasak tudnak lenni.

A végére azonban jut örömhír, mert a pesti Xerxes és a salzburgi Julius Caesar abban is hasonlít, hogy a szereposztás végén ugyanaz a név áll, Kálmán Péteré. Áriátlanul ebben a darabban, de jelen van, ahogy jelen volt júliusban a Bohéméletben is, és tekintve, hogy mennyire régen volt már magyar énekes nagy salzburgi produkcióban, egyelőre a jelenlétnek lehet örülni. A többit pedig meglátjuk.

Hosszú ideig nem volt magyar énekes nagy salzburgi produkcióban. Kálmán Péternek már csak ezért is lehet örülni