Hiába az új direktor, Alberto Barbera által meghirdetett útkeresés, fiatal alkotó által jegyzett remekműnek még nyomát sem láttuk, ugyanakkor a nagy nevek munkái is inkább csak vitákat generálnak. Egyetlen kivétellel.

Az olasz sajtó már több fórumon igazgató helyett fesztiválpápának nevezte Alberto Barberát: egyértelműen körvonalazódik ugyanis, hogy idén a vallás a filmek fő témája, kapcsolódási pontja. Az amerikai Paul Thomas Anderson The Master című mozija például a korábbi hírek szerint L. Ron Hubbard, a szcientológiai egyház megalapítójának történetét dolgozta volna fel, de vitaébresztő mű helyett egy közepesen unalmas hollywoodi művészfilmet kaptunk: ebben is csak nagyszerű karakterfejlődéseket látunk 140 percen keresztül, csakúgy, mint egy szimpla álomgyári moziban. Igaz, az atmoszféra egyedi, melynek érdekessége, hogy Anderson főként a régi álomgyári epikus klasszikusok mai szemmel retró narratíváját használja. A film két kulcsfigurája, egy második világháborús, kissé labilis idegzetű veterán (Joaquin Phoenix) és a „mester” (Philip Seymour Hoffman), aki az „ügyet” terjeszti – a drámát az ő viszonyrendszerük változásai generálják. Anderson óvatosan bánik a témával, az egész film szólhatna egy filozófiát olvasó és értelmező polgári körről is – csak hát a „nép” nem ezt várta tőle, hanem egy jóval belemenősebb filmet. A bemutató utáni sajtótájékoztatón a szcientológiára vonatkozó kérdésekre a rendező kitérő választ adott.

Nem tagadta ugyan, hogy a mester figuráját a fiatal Hubbard ihlette, de hozzátette, hogy a mostani szcientológiai egyházról semmit sem tud – hogy ez naivitás vagy színjáték a részéről, teljesen mindegy. Mindenesetre ez legalább olyan kínos csöndet keltett a teremben, mint Joaquin Phoenix „jelenléte”: ő ugyanis semmilyen kérdésre nem volt hajlandó válaszolni, viszont egymás után szívta a cigarettákat, sőt úgy öt percre még ki is vonult – megerősítve ezzel azt a hírt, hogy a tudatmódosító szerektől szinte egy pillanatra sem tud megszabadulni.

Az idei velencei fesztivál egyik nagy kérdése volt, hogy vajon a legnagyobb amerikai auteur, Terrence Malick legújabb filmje – mely a rossz nyelvek szerint nem kellett Cannes-nak – vajon milyen reakciókat fog kiváltani. Most már tudjuk: vegyeseket. A sajtónak és a nemzetközi filmszakmának tartott premiervetítés végén sokan ingerülten fütyültek, méghozzá annyira, hogy a tapsot is háttérbe szorították. A To the Wonder egyértelműen „nézőellenes” mű (a Cannes-ban tavaly Arany Pálmával elismert Az élet fája egyértelműen könnyebb darab). Malick teljesen száműzte a narratív dramaturgiát, mindent a vizualitásra bízott. A cselekményt leginkább úgy lehetne megfogni, hogy egy örök szerelem történetét látjuk női szempontból: az asszony (Olga Kurylenko) érzései állandóak, az imádott férfiéi (Ben Affleck) viszont nagyon nem.

A rendező ezt egy lenyűgöző lírai képversben prezentálja, melyet leginkább egy kétórás, erotikával teletűzdelt álomszekvenciának kell elképzelni, mintha az öröm és a fájdalom okozta sokk bénító pillanatait alakította volna át mozgóképpé – tény, hogy sok fogódzkodót nem kap a néző. Ami még nem lenne nagy baj, de van a műben egy hitét vesztett pap is (Javier Bardem alakításában), ez a cselekményszál viszont olyan bizonytalan és semmilyen, hogy a film integritásának rovására megy, mintha Malick a saját paródiáját forgatta volna le, ezzel óriási lehetőséget biztosítva a kritizálására. Magyarázkodásról persze szó sem lehet, mert szokása szerint nem jelent meg semmilyen nyilvános eseményen.

– Elégedett vagyok. Minden filmemben arra törekszem, hogy az igazságot mutassam be, legalábbis azt az igazságot, ahogy a világot látom – mondta lapunknak az osztrák nagymester, Ulrich Seidl arra a kérdésre, mit szól ahhoz, hogy az olasz sajtó folyamatosan támadja, és botrányosnak titulálta a versenyfilmjét, a Paradise: Faith-t. (Időközben egy olasz katolikus szervezet be is perelte Seidlt, sőt a fesztivált is, amiért műsorra tűzte a filmet.) A rendező paradicsom-trilógiájának első darabja, a Love idén Cannes-ban debütált, ebben idős és molett osztrák háziasszonyok szexuális kalandjait mutatta be Kenyában. A most bemutatott középső darab – nem mellékesen a verseny eddigi legerősebb műve –, a Faith címéhez híven a hittel és a vallással foglalkozik. Középpontjában egy erősen hívő katolikus asszony áll, aki rendszeresen fizikálisan vezekel a bűnei miatt, és vallási őrülete olykor bizarr szexualitásban nyilvánul meg. Mindeközben egy olyan gyülekezet tagja, mely szeretné a kijelölt útról letért Ausztriát „visszakatolizálni”. A nyugati vallásosságot a történelem talán legnagyobb hazugságának beállító film cinikus és kegyetlen műalkotás, és eddig az egyetlen olyan mozgókép, mely tényleg komoly kérdéseket vet fel.

A szcientológiáról csak óvatosan (Paul Thomas Anderson rendező és Joaquin Phoenix)