Itt tényleg nem számíthatunk másra, mint a bátorságunkra, a hangokra és a tapintásunkra, és nem bízhatunk vakon másban,mint a látássérült vezetőnkben, aki úgy közlekedik szobrok és autók,nyomtató és gyümölcsöspult között, ahogy a látók a világosban. Mert a térérzékelésünk szinte az első percben elvész, és aki nem hajlandó belemenni a játékba, nem elég kíváncsi, nyitott a szokatlanra, a másik világra, az elmulaszt egy különös kalandot. Amelynek végén mi, látók megdörzsöljük a szemünket, és újra élvezzük a színeket, a formákat és a fényeket.

De a vakok, gyengén látók nem igénylik, hogy sajnálja őket bárki, hiszen legtöbbjük így is teljes életet él, azt a szót pedig kimondottan kikérik maguknak: világtalan. Hiszen megvan az ő világuk. Kísérőnknek, Misinek a humora is. A látássérültek amúgy azt vallják, ha valakinek nincs humorérzéke, az jóval kínosabb, mint ha nem lát. Misitől bármit lehet kérdezni, biztat is, hogy itt a remek lehetőség, ne kíméljük. A mélysötétben meséli, hogy látónak született, harmincéves korától kezdett csökkenni a látása, mára szinte elfogyott. Csak az álmában nem, ott maradtak a formák, a színek, minden úgy, mint régen. Remekül énekel, a kiállítás bárrészében, harmonikakíséret mellett ezt bizonyítja is, közben olyan nyugalmat sugároz, hogy az egész csapat szinte szembekötősdinek éli meg az egy órát. Vele nem érezzük magunkat kiszolgáltatottnak. Mint ahogy a sajtótájékoztatón a látássérült Nemes Gábor mondta: itt lehetőség van arra, hogy egy túlmisztifikált dologgal, az ő világukkal foglalkozzunk, sőt azt is megtudjuk, hogyan segíthetünk egy vak társunknak anélkül, hogy akaratán kívül átcibálnánk az utca egyik oldaláról a másikra. Mert hiába kézenfekvő egy nőnek, hogy belekaroljon egy férfiba, a vakoknak az ad biztonságot, ha ők fogják meg a mi könyökünket, így tényleg vezetni lehet őket egy lépés előnnyel. Amit a sajtótájékoztató után spontán ki is próbálhatunk, amikor a Csodák palotájánál segítünk Nemes Gábornak megtalálni az utat a dohányzóhoz.

A Láthatatlan Kiállítás egyik ideiglenes verzióját még a kilencvenes évek közepén kipróbálhattuk Pesten. A Népligetbe öt éve költözött az állandó tárlat, 250 ezren vettek belépőt: nemcsak magyarok, hanem turisták is. (Aztán nem is olyan régen Prágában és Varsóban is nyitottak testvértárlatot.) A kiállítást pár éve különös rendezvényekkel tették még vonzóbbá: az egyik ilyen a vacsora vaksötétben, a másik a láthatatlan borkóstoló – mindkettőnél csak az ízlelésre lehet hagyatkozni –, a harmadik a masszázs értő kezektől. Ezek is át fognak költözni az új, budai helyre.

Míg az ember arra vár, hogy beléphessen a teljes sötétségbe, kipróbálhatja a Braille-írógépet, és megnézheti azt a filmet is, amelyet a vakokról vetítenek. Megtudhatja például, hogy a vakok csak a fémpénzt ismerik fel biztosan, mert bár állítólag a papírpénzeken is van Braille-felirat, az használhatatlan, mert a folyamatos használattól és a gyűrődéstől elkopik. A „híres vakok” sorában fotón látható Andrea Bocelli énekes, aki örökletes zöld hályoggal született, amely egyre inkább rontotta látását, míg végül 12 éves korában egy labda fejen találta, és akkor teljesen megvakult. Egy hibás inkubátorkezelés miatt vesztette el viszont a látását a zongoraművész Érdi Tamás, aki a nemzetközi pódiumokon is ismert. De megemlítik Ray Charlest, Stevie Wondert, sőt Kölcsey Ferencet és Homéroszt is.

Az már a kiállítás honlapjáról tudható meg, hogy fényképezőgép készült a látássérülteknek. Az igazi segítséget azonban egy brit cég fejlesztése jelentheti: élelmiszerekre, gyógyszerekre, ruházati cikkekre vagy más termékekre is olyan címkéket lehet elhelyezni, amelyek egy digitális toll segítségével megszólaltathatók, lénye gében felmondják a tudnivalókat. És akinek mindez nem elég, végigböngészheti a „tudtad-e?” részt is a Láthatatlan-oldalon, ahol nemcsak az szerepel, hogy a Braille-Biblia 40 kötetből áll, vagy hogy a környezetünkből nyert információk 70-80 százalékát a látás adja, hanem az is: hazánkban körülbelül 40 ezer vak ember él.

Eddig negyedmillióan látták