Nagy divat a crossover. Zenében, autóban, tévésorozatokban kereszteznek mindent mindennel. A néhai növénynemesítő, Micsurin boldog lehetne. Bár éppen az ő szakmájában ma a génmanipuláció körül folynak csatározások. Színházban, ahol szükségképpen együtt van a szöveggel zene, tánc, látvány, a sokféleség nem számít különlegességnek. Csak két esetben feltűnő. Ha az eredmény kitűnő vagy ha kínos.

A különféle helyeken játszó Turay Ida Színház vállalkozásában Bori Tamás rendező vezényletével a Quimby együttes dalait dolgozták bele Moliere művébe, A mizantrópba. Találkozási pont persze van, de az felszíni, látszólagos. Moliere embergyűlölő hőse undorodik a világtól, megveti kora erkölcseit, és a Quimby szövegeiből is kihallható némi divatos utálkozás. Több nem is jön ki a keresztezésből. Már csak azért sem, mert a darabot nem játsszák el, csak a szövegét mondják fel. A Városmajorban, ahol láttam az előadást, még ez elé is leküzdhetetlen akadályt állított a hangerősítés meg a színészek és nem színészek egyaránt problematikus beszédtechnikája.

Bár Petri György Moliere-fordításából még így is több jutott el a néző füléhez, mint a dalokból. A látvány pedig semmit sem ad hozzá a nótákkal megszaggatott történethez, semmivel sem segíti elő a műfajkeresztezés értelmezését. Árva Nóra díszletként fehér falak közé rengeteg fehér biciklit rendelt, jelmez gyanánt meg fehér ruhát mindenkinek. Kivéve a becsületbíróság küldöncét, aki fekete, csuklyás köpenyben érkezik, mintha valami különös, sötét hatalmat képviselne. A fiatal özvegy szalonjában nemcsak kerékpárral közlekednek a látogatók, de a tér nagy részét egy biciklikből összeállított ringlispíl foglalja el.

Az előadás végén Szinetár Dóra megindul vele egy körre. Bizonyára jelképes célzattal. A társaság jellegéről, stílusáról, világáról nemcsak a látvány nem mond semmit, de a játék sem. A játszók egy része színészi jelentéktelensége okán sem lehetne képes érdekes, netán izgalmas, ismerős jellemek megformálására, mások esetében pedig nyilvánvaló a rendezői elképzelés hiánya. Énekes, zenész, színész egyformán a legáltalánosabb színpadi közhelyekkel kíséri a szöveget. A Nemzetiből jövő Makranczi Zalán a címszereplő sértett háborgását fülsértő hangerővel adja, bár ebben az erősítés is ludas lehet.

Az operett-musical világából érkezett Szinetár Dóra Célimene-jéből legfeltűnőbb, hogy tolókocsiban, a lábán gipsszel játssza a szerepet, de amikor énekelni vagy éppen táncot imitálni jön a színre, akkor nélkülözi ezeket a kellékeket. Nem kényszerűség tehát a rokkantság, hanem rendezői ötlet, de a célja, értelme éppoly kevéssé fogható fel, mint az, hogy ki ez a nő. Az meg végképp érthetetlen, hogy a rendezés a darabot és a dalokat többnyire inkább elkülöníteni, mintsem egyesíteni törekszik, holott több zenész szerepet is játszik.

Időnként felsorakoznak a szereplők a színpad elején, a nem játszó zenészek előjönnek a színfalak mögül, előadnak egy dalt, aztán szétszélednek, hátra mennek, majd folytatódik a játék. Máskor mégis mintha megpróbálnák a zenét és a darabot összehozni, olykor néhány mondatot zenekísérettel hangsúlyoznak. Ezeknek a kiemeléseknek az értelme azonban éppoly kevéssé látható át, mint bármi más az előadásban. Az egész leginkább ügyetlenkedésnek tűnik.

A crossovernek egyik értelme lehetne új tartalmak, érzések, gondolatok megfogalmazása. Ilyesmire nem sikerült bukkannom ezúttal. Praktikus haszna lehetne még a különféle ízlésvilágok közelítése, műfaji, ízlésbeli és egyáltalán mindenféle határok lerombolása. Hogy a Quimby-hívek mit szólnak a Moliere-rel való találkozáshoz, nem tudom. Én ettől az előadástól biztosan nem kerülnék közelebb a Quimbyhez. Bár a biciklikhez sem.

Minden és mindenki fehér (Makranczi Zalán, Szendi Szilvia és Szinetár Dóra)