García Marquezt a mágikus realizmusával, a könyvtárban dolgozó félvak Borgest, és sok szempontból az utódjának mondható Julio Cortázart jóformán senkinek sem kell bemutatni. A robbanás (Boom) irodalomtörténeti metaforája szemlélteti, hogy megjelenésük a világirodalom porondján jóformán egyetlen évtized leforgása alatt lezajlott, megteremtve ezzel a kontinens irodalmának sajátos arculatát.

A posztkoloniális irodalom egyik viszonyítási pontja, Fuentes Áttetsző tartománya a mexikói város nyelvét igyekezett hűséggel megörökíteni váltakozó beszédpanelekben megszólalva, majd – a nagyobb irodalmi hullám után – a néhány éve magyarul is megjelent Piszkos havannai trilógia engedett betekintést a kilencvenes évek Havannájának hedonisztikus nyomorába a kubai Gutiérrez tollából.

A társadalmi problémák egyedi mélyfúrását az előző könyvekhez hasonlóan egy idén magyarra fordított könyv is vállalja, ám más, jóval rövidebb terjedelemben, mint a korszaknyitó latin-amerikai elődök. Juan Pablo Villalobos első regénye nem kevesebb sikert mondhat magáénak, mint hogy megírása óta folyamatosan fordítják. Az angol nyelvű (Down the Rabbit Hole címen) megjelenést követően felkerült a Guardian sikerlistájára, a brit New Statesman pedig az év könyvének kiáltotta ki.

Villalobos alakjainak eredetét, hátterét nehéz lenne meghatározni, ami egy európai olvasó szemében talán nem is annyira izgalmas kérdés, hiszen a mexikói gengszterzsánereket, a narkóban dúskáló kiskirályok világát már az olcsó pirotechnikájú délutáni filmek is kerekre formálják. A regény nagy húzását nem a közhelyeket kínáló témában lehet felismerni, hanem abban a jól kiválasztott szemszögben, amelyen keresztül Villalobos tárgyai felvillannak. A szerző ugyanis egy tizenegy éves fiút választ narrátornak, így arra a valóságra, melyet egy drogbáró apa épít fel, manipulál és ural, arra egy gyerek félreértésein, tájékozatlanságán keresztül ismerhetünk rá.

Ettől azonban nem válik bonyolulttá vagy követhetetlenné a Bunkerzsúr perspektívája, sokkal inkább úgy látszik, a regény lényegét érintjük, ha erejét elbeszélőnk naivitásában ismerjük fel. Tocstli (aztékul: nyúl) nem tudatosítja magában apjának, Jolkautnak zsarnoki oldalát, sok esetben inkább közös, elméleti játékokként ábrázolja a szörnyűségeket. Például hány és mely testrészre irányzott lövéssel lehet megölni egy embert? Villalobos azonban nem itt, a terror variációinál hajlítja el a szó szerint kimondható világot, sokkal inkább az a szemlélete érdekes, hogy az egyszerűség beszédes árnyalatát adja, egy mindenre kíváncsi naivitást, amellyel az elbeszélő próbál eligazodni a felnőttek leszámolásokkal teli világában.

Jolkaut saját palotájában (anya nélkül), egy hermetikusan elzárt közegben neveli fel. A milliomos börtönben körülbelül fél tucat személy van jelen, Jolkaut gorillái, prostituáltak, a háznál dolgozók köre, vele egykorú barát viszont egy sincs. Tocstli valami kényszeres rend kedvéért folyton megszámolja a körülötte élőket, ám olykor olyan emberekkel is összefut, akiket később apja és emberei meggyilkolnak. „De a halottak nem számítanak, mert a halottak nem személyek, a halottak hullák”, válaszolja meg magában a létszám problémájának kérdését. A halál még a libériai törpevízilovakat is utoléri, melyekre Tocstli annyira vágyott, és melyek szeme láttára szenvednek ki egy afrikai csempészhajó rakterében.

A cseperedő gyermek egyetlen tájékozódási fogódzója egy szamurájmániás, lecsúszott értelmiségi, akit Maszacinnak hívnak, illetve a szótár, amit elalvás előtt olvasgat. Tocstli a tanulás során kénytelen zárt halmazból dolgozni, megpróbál minél többet kihozni a magolásból. Az azték nevek metaforáinak folytonos feltörése, a játékos névváltoztatás (Tocstli, később Uszági, Junior López), az önmeghatározás más együgyű formái (szamuráj hősökkel való azonosulás), a macsóság (machismo) személyiségépítő eszközei mellett Tocstli fejében alig fér el pár jelző, amit magára vagy a körülötte élőkre ragaszthat. Mivel a Jolkautnak (azték: csörgőkígyó) dolgozó személyzet meglehetősen kevés emberből áll, a címkék olykor átvándorolnak egyik személyről a másikra.

Fellengzős, szégyenletes, baljós, kifogástalan, káprázatos – akár egy egyszerű sablonjáték üreges formáiba, úgy csúsznak bele a kategóriákba a fogakat kiverő szolgák, a Jolkaut asztalánál remegő, kínzásra váró üzletfelek. A külföldi fogadtatásakor kiemelt nyers nyelvezet a fordító, Csuday Csaba jóvoltából magyarul is energikus, könnyen befogadható olvasmánnyá teszi a kisregényt. Ez viszont korántsem jelenti azt, hogy könnyen átfutható darab lenne. Tocstli mondatai ugyanis újra és újra visszaterelnek minket a regény elejére, hogy ismét rácsodálkozzunk a véres hétköznapokra, egy késekkel és lőfegyverekkel zsúfolt gyerekkorra.