Világos beszéd ez a leginkább nemzetközinek tekintett és számos díjjal elismert indiai rendezőtől, aki nem kisebb fába vágta fejszéjét, mint hogy Moshin Hamid regényének adaptációjával megmutassa a másik oldal véleményét is a világnak a 2001. szeptember 11-i terrortámadásokról és annak következményeiről.

Kompromisszumok nélkül készült – Mira Nair (középen) és színészei: Kate Hudson és Riz Ahmed

Nairnak egyébként abban teljesen igaza van, hogy a 9/11-i eseményeket és a távol-keleti konfliktusokat a világ mozinézői szinte száz százalékban amerikai nézőpontból látják viszont, vagy látták eddig. Ahogy a művész megfogalmazta: Hollywood, vagyis az amerikai szórakoztatóipari gépezet világhatalomnak számít, hiszen termékei mindenhová eljutnak.

Beszédes az is, hogy öt évébe telt, mire meg tudta győzni a befektetőket, hogy érdemes objektíven elmondani a másik fél nézőpontját is, méghozzá úgy, hogy a film megmaradjon keleti–nyugati koprodukciónak. A mozi középpontjában egy interjúnak induló szellemi párharc áll egy amerikai újságíró (Liev Schreiber) és a pakisztáni nemzetiségű Changez (a rapperként ismert Riz Ahmed), a CIA által terroristának vélt professzor között.

Végigkövetjük Changez életútját, aki imádja az Egyesült Államokat, ösztöndíjjal ott végezte az egyetemet, menő állása és barátnője volt, de jött szeptember 11-e, és a világ úgy megváltozott körülötte, hogy az életét teljesen át kellett értékelnie.

A leginkább meglepő, hogy pont ez az igen kényes része működik a filmnek, és ami zavart okoz, az a nyilván a nézettség érdekében bekerült szerelmi szál és az emberrablással dúsított thrillerepizód. Vagyis pont a könnyedebb, nem annyira fontos részek adnak okot az elégedetlenkedésre. De ez nem végzetes hiba, Nair műve ettől nem lesz kevésbé jelentős. Szavai szerint itt volt az ideje, hogy valaki megmutassa: az utóbbi bő tíz évben mekkora szakadék alakult ki a nyugati és a keleti civilizációk között. Ezt pedig maradéktalanul sikerül megvalósítania.

Egyébként sokkal szellősebb Velence a megszokottnál – sajnos nem meteorológiai értelemben. Míg néhány évvel ezelőtt legalább fél órával korábban kellett beállni a sorba egy-egy premiervetítés előtt, most már elég néhány perccel megjelenni a kezdés előtt, így is simán be lehet jutni a vetítőtermekbe.

Az elemzők szerint nem is a nemzetközi sajtó távolléte okozza a „lazulást”, hanem a szakma fokozatos elmaradása miatt alakul, alakult ki a „jelentéktelenséget” sugalló légkör. Idén például az a furcsa helyzet állt elő, hogy egyetlen nagy amerikai stúdió sem települt ki, és egyetlen ilyen produkció sem került be a programba. Érdekes fordulat ez az európai fesztiválok történetében, hiszen a Berlináléra és Cannes-ra bizony eléggé rátelepül az álomgyári marketinggépezet, Velence viszont, úgy tűnik, elindult a függetlenség irányába.

Megtehetik, mivel ebben az időszakban majdnem párhuzamosan zajlik a torontói fesztivál, mely kanadai rendezvény viszont ész nélkül növekedik és szolgálja ki az észak-amerikai filmipar igényeit. Ennél a pontnál válik érdekessé viszont a kérdés, hogy akkor milyen amerikai filmek kerülhettek, kerülhetnek majd be a későbbi programokba, mert – ne legyen illúziónk – a sztárok nyüzsgésére még az új igazgató, Alberto Barbera szerint is szüksége van a fesztiválnak. Az viszont biztos, hogy egy olyan produkció, mint a Ramin Bahrani rendezte At Any Price című dráma, nem nagyon kerülhetne reflektorfénybe a tengerentúlon. Nem azért, mert nincsenek benne sztárok – két generáció is képviselteti magát: Dennis Quaid és Zac Efron –, hanem mert egészen másképp mutatja be az amerikai álmot és családmodellt, mint ahogy azt az álomgyári sablon megkövetelné.

Az alapvetően apa–fiú viszonyra épülő mű egyrészt erősen antiglobalista álláspontot képvisel: Henry egy többgenerációs kukoricatermelő családi vállalkozás fejeként küzd a génmanipulált vetőmagokat terjesztő multik hatalma ellen. Másrészt Bahrani arra is gondot fektet, hogy bemutassa: a nagy vidéki farmerlét inkább börtön, mintsem az idilli álom része. A film drámai mélységét egy gyilkosság adja, mely számos élethazugságot generál, ám végül ezek hozzák össze újra a családot. Az meg csak hab a tortán, hogy Quaid hosszú idő után ismét bizonyítékát adja annak, hogy ő nem csupán az álomgyár bármikor használható arca, hanem mestersége szerint színész. Méghozzá nem is akármilyen. Egyetlen szépséghibája van a műnek csupán, hogy kissé tévéfilmesre sikeredett.

A program másik független amerikai produkciója, a The Iceman is görbe tükröt tart a nagy amerikai családmodellnek. A mű Richard Kuklinski (Michael Shannon sokadszorra zseniális egy megosztó karakter bőrében), minden idők egyik „legtermékenyebb” bérgyilkosának életét mutatja be, aki mindamellett hogy több mint száz ember életét oltotta ki, példás családapaként élt. Mindent meg akart adni a feleségének és két lányának. Ariel Vromen rendező sikeresen építi fel a szociopata karaktert, akinek, már ahogy az lenni szokott, a problémái már gyerekkorában elkezdődtek, és cseppet sem volt felhőtlen, vagyis a brutalitást és az erőszakot sem mérte túlságosan szerényen.

Kemény jellemrajz az Iceman, mely ugyan erkölcsi aggályokat is felvethet azzal kapcsolatban, hogy miért pont egy gyilkos személyiségén kell rámutatni a társadalmi anomáliákra, de azt nem lehet elvitatni a rendezőtől, hogy egy „elemelt” zsánerfilmet tett le elénk. Ez pedig azt jelenti, hogy az is jól szórakozhat rajta, aki nem akar a képek közé látni. Bármily meglepő, de igen ritka az ilyen jellegű mozi manapság. Ahogy az egyik mellékszereplő, Ray Liotta megfogalmazta a tudósítónak: élvezetes dolog jó filmet készíteni, csak az üzlet lassan mindent ellehetetlenít. Az üzenetet a velencei filmfesztivállal kapcsolatban is igaznak érezzük: a kevesebb üzlet lehet, hogy jobbat tenne a kultúrának.