Hogy is van ez? Meghal egy, a pályakezdés időszakát alig elhagyó, viszonylag fiatal magyar költő. Belefullad az óceánba. Az élő költő görget maga előtt egy évekkel korábban megjelent első kötetet, a 2006-ban kiadott Ördögöt.

A halott költő után készülő második kötetének (munka) tervei, szövegei maradnak. Mi történik? A hagyaték eljut a megfelelő, hozzáértő emberekhez, és a szövegekből lassan összeáll az új és sajnos immár az utolsó, posztumusz könyv. Mélyfekete alapon fehér betűk: Báb. Ezt mutatja a borító. Bemutatkozik a cím. Kalandozzunk el, avagy gondoljuk végig. Bábok vagyunk. Én és te, mindannyian.

Nemkülönben Málik Roland, aki a verseivel épp ettől a függő mozgástól kívánt szabadulni. Úgy, hogy szerepet cserélt. Minden valamirevaló költő sajátja ez a kényszerből eredő megoldás. Bábossá vált, ő mozgatta a verseiben előbukkanó, gyönyörű képeket, esetleges alakokat, önmegszólító énverseiben Málik Roland mozgatta Málik Rolandot.

Az Értől az Óceánig. Az ismert Ady-sor itt húsbavágóan mutatkozik meg. Málik a világ szempontjából egy „érnyi” városban, Miskolcon született, később Ongán élt. Ongától pedig a Csendes-óceánig vezetett az út. Szomorú. Az már kevésbé, hogy a kötetben fellelhető próbaversek, ujjgyakorlatok, kísérletezések után igazán szép, jelentős versek születtek. Nem sorolom fel őket. Nem írom ide a címeket. Legyen az olvasó figyelme és esztétikai mérőműszere elég éber és pontos, hogy mind megtalálja hiánytalanul. Nem árulok el nagy titkot: nem lesz nehéz dolga.

A kötet egy gondos, hozzáértő kéz, Nyilas Richárd munkáját dicséri. Ő rendezte sajtó alá és látta el jegyzetekkel a Bábot. Bár a kötet értékelésénél egyrészt kétséget kizáróan a versek számítanak, másrészt nem mehetünk el szó nélkül a könyv szerkezete, az önéletrajz, a kiegészítő szövegek, illetve a Málik költészetének lábjegyzeteiként szolgáló betoldások anyaga mellett. Az előző könyv, az Ördög, teljes terjedelmében és az újabb versek együtt szerepelnek itt, jól döntött a szerkesztő, amikor jelezni kívánta, hogy itt már életműről van szó, még ha a szerző élete csonka is, a fellelhető írások összegyűjtve a teljesség igényét mutatják. Azt kell hogy mutassák.

De lépjünk végre a versek közé. Kerüljünk beljebb a Málik Roland-féle hosszúversek csarnokába. A sorok, mint egy görög színház vagy egy középkori templom oszlopai, magabiztosan állnak, tartják a homlokzatot, a költészet homlokzatát. A szerző halála óta nem egy, köztük ez a szállóigeként is helytálló, hátborzongatóan sötét tónusú sor egyre gyakrabban fordul elő a Málikról írott megemlékezésekben és kritikákban. „És tudod, mi a legócskább az egészben? / Hogy nincs az a kísérteties zene.” Nehéz úgy kezelnünk a kiemelt részt, mintha a szerző a mai napig az élők között lenne. Nehéz a halál nélkül.

A halála nélkül. Igazságtalan és felületes állítás lenne azonban, ha azt írnám, Málik Roland verseiben a Halál a divatból, költői attitűdből megidézett „személyek” között foglal helyet. Inkább természetes módon vesz részt a versben, máz és játék nélkül. Igaz, Málik Roland halálai játékosak, tréfásak, de a játéktól függetlenül nem tréfának szánta őket. Itt komoly halálokról van szó, érett, felnőtt halálokról. A fiatal magyar költészetben kevés a megsemmisülést nem ironikus formában, súlytalanul használó szerző. Málik másképp nyúlt a témához, másért.

Nála a Halált halálnak hívják, és a Halál a halálra hasonlít. „Így történhetett, hogy megtörténhetett.” Milyenek a Málik-féle versek? Nem mondom, hogy mindegyik tökéletes lenne. Korántsem. Néhol esetlen, ügyetlen megoldások akasztják meg az olvasást, a túlírtság csapdája sokszor áldozatra lel. De ne tegyünk úgy, mintha olyan sok múlna ezen. Sok múlik, de nem ez a döntő. Inkább az, hogy Málik versei szíven döfik az embert. Leterítik. Málik Roland telitalálatai, finom megoldásai, helyzetteremtő versei felülírják az apró vershibákat, könyörtelenül maguk alá söprik. „Én, Málik Roland, / néhai óvodás, / példás éltanuló, / szépreményű ifjú, / ki veszélyes sebet kaptam / az életem háborújában.”

Ha élne a szerző, boldogan írnám azt a Bábról, hogy ez igen, ez egy remek kötet, és sokat hallunk még a szerzőjéről. A halott költő könyvéről azonban most már csak annyit lehet leírni: ez igen, ez egy remek kötet, sokat hallunk még róla. „Csak a halott Költő jó költő, / csak a halott Költő: költő.”