MAGAZIN: Honnan ismerik egymást?

MUNDRUCZÓ KORNÉL: 2006-ban színpadra vittem a Trafóban egy kitűnő és divatos orosz író, Vlagyimir Szorokin A jég című regényét. Az előadás aztán átkerült a Nemzeti Színházba, ahol a mai napig megy. Nem ezt a regényét szerettem volna megrendezni, hanem A Négyek szívét, és azért kerestem meg akkoriban Zsuzsát, hogy fordítsa le nekünk. A mai napig nincs kiadva, de a Krétakörnek van egy fűzött nyomtatott példánya a zseniális fordításból. Szorokin végül nem egyezett bele, hogy ezt a művét színpadra vigyük. Zsuzsa ajánlotta, hogy olvassam el a másik regényt is, A jég megvalósítására megkaptuk az engedélyt, és őt kértem fel irodalmi konzultánsnak. Azóta is, ha orosz vagy francia témába botlom, Zsuzsához futok.

MAGAZIN: Mit lehet kezdeni egy irodalmi konzultánssal rendezés közben?

MUNDRUCZÓ KORNÉL: Segít megismertetni a kulturális közeget. A rendező mindig próbálja hasznosítani mások tudását. Ez a munka csapatépítő képességeket kíván, és nagyon kevéssé alanyi: a rendező nem úgy szerző, mint más művészeti ágakban, bár sokunkat szerzői filmes rendezőknek tartanak. Ha irodalmi műhöz nyúl az ember, fontos, hogy megismerje a hátterét, irodalmi közegét, meg kell értenie, hol kapcsolható a magyar kultúrához, a mi társadalmunkhoz. Ez egy nagy munka, amelyben segítségre van szükség. De magával a szöveggel is szoktunk közösen foglalkozni. Jó tudni, milyen a fordítás, milyen nyelvi, kulturális gyökerei, jelentései vannak egy-egy szónak. Sajnos az én tudásom az orosz kultúráról nagyon kevés. Azon túl, hogy voltam Moszkvában, meg szeretem a nagy klasszikusokat, nem ismerem az összefüggéseket.

MAGAZIN: És önnek mit jelentett megmártózni a színházi világban?

HETÉNYI ZSUZSA: Összesen háromszor voltam színházi vagy filmes produkcióban irodalmi szakértő. Részt vettem a Nagy Könyv sorozatban, majd jött Szász János A Mester és Margaritája a Nemzetiben, végül pedig a Krétakör. Az egyetemi óráimba is igyekszem beépíteni a filmet,mert úgy gondolom, nem egyszerűen orosz irodalmat kell tanítanunk, hanem orosz kultúrát. A rendezők egészen más dolgokra kérdeznek rá,mint az irodalmárok. Végleg megértettem, hogy regényből csak akkor lehet jó színpadi vagy filmes feldolgozást csinálni, ha a rendező valami önálló dolgot akar az egészből kihozni. Mikor megismertem Kornélt, láttam, hogy neki Szorokinról van saját elképzelése,mást gondol róla,mint én: ami borzasztóan izgalmas volt. És az is látszott, hogy ha valamit akar, azt megcsinálja. Magyarországon nagyon sok tehetséges embert ismerek, akik végül nem csinálnak meg semmit.

MAGAZIN: Mi volt a különbség az értelmezésben?

HETÉNYI ZSUZSA: Hát én például nem szeretem Szorokint.

MUNDRUCZÓ KORNÉL: De ez nagyon inspiratív volt. Emlékszem, hogyan zúztad szét egy másik regényét, a Cukor-Kremlt, aztán meg is írtad a kritikádat. Ugyan Szorokint én sem tartom érinthetetlen irodalomnak, de engem meg tudnak mozgatni az ilyen típusú szövegek.

HETÉNYI ZSUZSA: Azt A jég című darabot, amelyik a színpadon látható, nem Szorokin írta meg. Kornél fejéből jött ki, és sokkal többet mond, mint a regény. Amely egy giccs irányába elvihető, kultuszirodalomnak használható valami. Szorokin iszonyú ügyesen tud olyan nemzeti mítoszokat is belevinni a művébe, amelyekhez különféle generációjú és beállítottságú emberek kötődnek. A regényben egyáltalán nincs benne az előadás ijesztő második része. Szerintem Kornél kívülről jobban látja Oroszországot, mint Szorokin, és le is leplezi Szorokin világának manipulatív jellegét. Ő arról beszél, hogy ha egy afféle nagy eszme sodrába kerül egy nemzedék, akkor elvadul, és az emberi lélek lenullázása felé halad.

MUNDRUCZÓ KORNÉL: Mikor Szorokin megnézte az előadást Lengyelországban, azt mondta elismerően: elfelejtettem, hogy ezt én írtam. Ő sem a saját irodalmi szövegének a megjelenítésére figyelt, hanem maga az előadás volt élmény számára. Azóta is kapcsolatban vagyunk, aminek nagyon örülök. Számom ramindig az a fontos, hogy a feldolgozásom önálló, zárt világ legyen,mert ha egy adaptáció hűséges, akkor csak a könyv kontextusában tud működni. Ez engem nem különösebben érdekel, nekem az újrateremtés az igazi kihívás. Ennek megfelelő műveket keresek.

MAGAZIN: Hetényi Zsuzsa a hetvenes évek végén diplomázott. Mit jelentett akkor orosz szakosnak lenni, milyen perspektívát kínált ez a terület?

HETÉNYI ZSUZSA: Az orosz akkor tömegszak volt. Ezért talán furcsán hangzik, de az irodalmi elit nagy része mégis innen került ki. Spiró György is pár évvel fölöttem járt. Nagyon jó volt ennek a középszerű orosz szaknak a lelkes krémje. Akkoriban ezt az jelentette, hogy én nem úgy fogom olvasni az orosz irodalmat, ahogy az iskolában meg hivatalos csatornákon olvassák nekem, mert ismerek egy betiltott orosz irodalmat is, olvastam Bulgakovot, Szolzsenyicint, Brodszkijt. Szerintem az orosszal foglalkozók köre nagyon jó szempontból közelít ehhez a területhez. Ellenállásról nem beszélnék, inkább egy afféle kulturális ellenhullám volt ez az egész.

MAGAZIN: Úgy gondolta, hogy ezzel valami küldetése lesz?

HETÉNYI ZSUZSA: Abszolút küldetésnek tekintettem, hogy terjesszem, hogy lágerek voltak, terjesszem a valós képet a Szovjetunióról, és teljességében, igazi értékei mentén láttassam az orosz irodalmat. A legújabb itthon készült huszadik századi orosz irodalomtörténetben, amelyet kollégáimmal írtam, és én szerkesztettem, alig pár szerző szerepel azok közül, akiket az egyetemen tanultam. Rengetegen kerültek elő a fiókokból, és ez a folyamat a mai napig tart. Épp a közeljövőben fog végre magyarul megjelenni Grosszmannak az Élet és sors című regénye. Nagyon sok munkát követelt mindezt közvetíteni, lefordítani, eljuttatni az olvasókhoz. De létrejött egy olyan nemzedék, amelyik elfogulatlanul tudja olvasni az orosz irodalmat.

MUNDRUCZÓ KORNÉL: Az emigráns orosz irodalmat is jól ismered.

HETÉNYI ZSUZSA: Igen, Nabokovról írok most már évek óta egy könyvet. Ő is nagy késéssel érkezett el hozzánk. A másik küldetéses feladatom az orosz zsidó irodalom feltérképezése volt. A világon először én írtam monográfiát erről, angolul is megjelent.

MAGAZIN: Mitől olyan sajátos az oroszországi zsidó irodalom, hogy ennyire különállóan lehet foglalkozni vele?

HETÉNYI ZSUZSA: A kettő között egy kötőjel van. Az orosz-zsidó irodalom azoknak az asszimilálódni vágyó zsidó íróknak az irodalma, akik úgy határoztak, hogy orosz nyelven fognak alkotni. A jiddis vagy a héber egyébként sem volt akkor még irodalmi alkotásra képes nyelv. Ezek az írók bíztak abban, hogy a zsidóságnak helye lesz Oroszországban. Ezért úgy akartak asszimilálódni, hogy közben zsidók maradnak. Iszaak Babel volt ennek az irodalomnak a csúcsa, ő pontosan érezte a kettéhasadtságot modernség és hagyomány, Biblia és ateizmus, szovjetség és zsidóság között, és ezt meg is tudta írni. Említhetném még Szobolt, Hechtet, Ajzmant, Luncot vagy Zsabotyinszkijt. Egyébként nem származás alapján sorolok valakit az orosz-zsidó irodalomba. Paszternak szülei is zsidók voltak, de ő a keresztény orosz kultúrához csatlakozott. Mondhatnék magyar példát is. Radnóti Miklós sem zsidó író, mert magyar íróként szerette volna beírni magát a világirodalomba. És aki ki akar lépni egy kulturális közegből, azt hagyni kell elmenni.

MAGAZIN: A kilencvenes években, amikor Mundruczó Kornél főiskolára járt, nagy szervezeti krízis volt a magyar filmben, a terület amúgy is sokat vesztett korábbi súlyából. Miért választotta mégis ezt a pályát?

MUNDRUCZÓ KORNÉL: Színházközeli ember voltam, először színész szakra jártam, de később úgy éreztem, hogy a hazai színházi élet megváltoztathatatlan börtön. Nem voltak se régi, se új alternatív csoportok. Az embert vagy odavették a Katona József Színházba, vagy bajba került. Nem terveztem, hogy filmrendező leszek, csak jó messzire el akartam menni a színháztól. Felvettek filmrendező szakra, és elsőben megcsináltam a Nincsen nekem vágyam semmit, ami teljesen saját pénzből készült. Nem volt már stúdiórendszer, minden haldoklott. De a filmgyártás romjain két-három évente meg lehetett csinálni egy alacsony költségvetésű munkát. Aztán a 2000-es évek elejétől kialakult egy forma, amely – a színházi élettől eltérően – biztosította új filmes generáció létrejöttét. A filmben szabadnak érezte magát az ember, nyugodtan nyomhattuk a dolgokat a romokon, és még mindig fontos volt, amit mondasz. Meg az egészre volt egy fogadókész nemzetközi közeg, amely ki volt éhezve az új hangokra, és ezért nagyon megörült nekünk.

MAGAZIN: Érdekes, hogy a filmben visszafogottabb stílust képvisel, a színházban kedveli az excentrikus megoldásokat. Ennyire másképp értelmezi a színházat és a filmet?

MUNDRUCZÓ KORNÉL: Szerintem nagyon nagy a különbség. Ami a filmnek jól áll, nem vihető át a színházba, a színházszerű filmeknél meg végképp óriási a disszonancia. A színházban a valószerű elemek is stilizációként hatnak, a film maga a valószerűség, és amit elkezdünk benne stilizálni, az agyalmánynak tűnik. Ilyen értelemben tudatos a különbség a filmjeim és a színházi előadásaim között. De hát a lélek nagy, és elfér benne ez a két dolog. Alapjában mindig az foglalkoztat, hogy mi az, amiről beszélni szeretnék. Utána már majdnem tök mindegy, hogy az ember színházi vagy filmes formát választ-e. Sokszor azt látom, hogy a forma megújítása a kihívás sok alkotónak, és amiről beszélünk, az egyre kevésbé. Ilyen értelemben, azt hiszem, konzervatív vagyok. Nehezen találok témát, de ha szíven üt valami, azzal szeretek hosszan foglalkozni. Mostanában a délafrikai származású, Nobel-díjas ausztráliai író, John Maxwell Coetzee világa nagy élmény számomra.

HETÉNYI ZSUZSA: Coetzee is érdekes közös történet. Nem itthon olvastam tőle a Szégyent, azonnal eszembe jutott a Delta, és írni akartam Kornélnak, hogy ez neki való dolog. Majd az interneten döbbenten láttam, hogy a Trafóban megcsinálta a könyv színpadi változatát. Alig várom, hogy őszszel megnézzem az előadást. De az elolvasott kritikák alapján úgy látom, hogy a magyar kulturális közeg nem érti, mennyire húsba-vérbe vágó nálunk is, amit Coetzee Dél-Afrikáról ír.

MUNDRUCZÓ KORNÉL: Igen, Coetzeet még nem tudtuk igazán befogadni, pedig nagyon sok művé kiadták. Magam is csak négy-öt éve találkoztam vele. Pedig nem kell dél-afrikainak lenni ahhoz, hogy értsük,miről beszél. Az ő hozzáállása a rasszhoz, a pénzhez tulajdonképpen kelet-európai, európai gondolkodásmód, egy olyan tiszta tükröt tart a fehér ember elé, amilyet innen belülről nem is lehet kirakni, mert mindig görbe tükör lesz csak. Viszont van egy jó hírem azok számára, akikben most sikerült fölkelteni iránta az érdeklődést: az Alexandrában éppen pár száz forintért árusítják ki a műveit. Ez valóban nagy irodalom. Így aztán nagyon nehéz dolgom volt vele, de megint az történt, hogy minél kevesebb Coetzee maradt az előadásban, annál közelebb kerültünk hozzá. Én legalábbis így érzem.

MAGAZIN: Mi tartja bennetek a lelket a mai magyar kulturális életben?

HETÉNYI ZSUZSA: Főleg magam tartom magamban a lelket. Kevés a visszajelzés, a biztatás. Nagy segítség, hogy az utóbbi években több pályázati támogatást is elnyertem. De Oroszországban a tudománynak nagyobb a tisztelete. Az olyan ország, ahol a tudósokat fölöslegesnek tartják, öngyilkosságot követ el. Aki ma nálunk ír, azért ír, mert írni akar. Még mindig magas színvonalú a tudományos életünk, és a képzésünk is,mert az emberek a saját vállukon viszik, mint az egészségügyet. Magyarország fantasztikus hely Kelet és Nyugat között. Mind a kettő előnyeit kihasználhatná.

MUNDRUCZÓ KORNÉL: Nálunk azért még mindig van egy glamourja, ha az ember művész. Nem mondom, hogy a presszóban fölállnak, ha a filmrendező le akar ülni, mint Oroszországban, de ha tudják, hogy egy asztalnálművészek ülnek, annak a mai napig teljesen reformkori képe van. Ez a protestáns német kultúrában már nincs meg, a kultúra kommunikációs csatorna lett, de mint olyan, nagyon működőképes. Magyarországon egy ilyen kommunikációs csatorna ezzel a glamourral tök modern dolog lehetne, és megvan hozzá a befogadói közeg. Nagy kár, hogy ehelyett bugyogó, érdekkörökre épített, nem gondolatokat közvetítő, hanem a pénzt így-úgy fölhasználó, és a politikától súlyosan fertőzött valami felé mozdultunk el az elmúlt húsz évben.

MUNDRUCZÓ KORNÉL

SZÜLETETT: 1975. április 3-án, Gödöllőn. FOGLALKOZÁSA: film- és színházi rendező, színész. A Színház- és Filmművészeti Egyetemen színészi és filmrendezői diplomát szerzett. Az elmúlt évtizedben a magyar filmművészet egyik meghatározó, nemzetközileg is elismert alkotója lett. Színházi pályafutása a Krétakör Színházban ívelt föl. Balázs Béla-díjas. Egész estés játék filmjei: Nincsen nekem vágyam semmi (1999), Szép napok (2002), Johanna (2005), Delta (2008), A Nibelunglakópark (2009), Szelíd teremtés – A Frankenstein-terv (2010). Fontosabb színházi rendezései: A Nibelung-lakópark (2004), A jég (2006), Caligula (2006), Frankenstein-terv (2007), Szégyen (2012).

MUNDRUCZÓ KORNÉL AJÁNLJA

KÖNYV: JOHN MAXWELL COETZEE - ELIZABETH COSTELLO

A fehér ember kritikája minden szemszögből, amelyben az ellentmondás maga a jelentés.

FILM: LEOS CARAX - HOLY MOTORS

Lehetetlen dolgot valósít meg: színházszerű film, de unikális filmes logikával (ősztől forgalmazza a Kino).

KÉPZŐMŰVÉSZET: MARLENE DUMAS

Hollandiában élő, dél-afrikai származású művésznő, albumai elérhetőek, lenyűgöző hagyományos portrékat fest festékkel vászonra.

HETÉNYI ZSUZSA

SZÜLETETT: 1954. április 13-án, Budapesten FOGLALKOZÁSA: irodalomtörténész, műfordító, az ELTE BTK orosz nyelvi és irodalmi tanszékének professzora. Az irodalomtudományok doktora, az Orosz irodalom és kultúra Kelet és Nyugat vonzásában doktori program és az általa alapított műfordítói műhely vezetője. Főbb kutatási területei: oroszországi és emigráns orosz irodalom a XX–XXI. században, az 1940 előtti orosz-zsidó kultúra és irodalom, identitásproblémák az irodalomban. Nabokov, Bulgakov, Brodszkij, Vojnovics és mások műveit fordította magyarra, Kertész Imrét oroszra (Simon Markissal). Könyvei: Csillagosok – keresztesek. Mítosz és messianizmus Babel Lovashadseregében (1992), Örvényben I–II. Az orosz-zsidó próza története és antológiája (2000), Az orosz irodalom története 1941-től napjainkig (társszerző, szerkesztő, 2002).

HETÉNYI ZSUZSA AJÁNLJA

KÖNYV: VLADIMIR NABOKOV - MÁSENYKA

Milyen az emigrációs lét, amikor az embernek csak a fejében van mindaz, ami az otthont jelenti?

FILM: JIM JARMUSH - ÉJSZAKA A FÖLDÖN

Mindenkihez eljut, egyszerre filozofikus és mulatságos.

KIÁLLÍTÁS: ROBERT MAPPLETHORPE

(Ludwig Múzeum, szeptember 30-ig) Az ő fotóművészete is azt bizonyítja, hogy úgy élünk, ahogy látunk, nézünk.

MÓRICZ SIMON