Kínos csönd és fecsegés
Sajnos másra nem is nagyon alkalmas a mostani, évenként esedékes opus, mint hogy majd egyszer valahol, valamikor hosszú fejtörésre késztessen valakit. A jelenkori fejtörés ugyanis elmarad. Hacsak nem akarunk az untig ismételt problémákon töprengeni, hogy a filmkészítés szorgos méhecskéje, szigorúbban: grafománja miért viszi vászonra immár jegyzeteit is, hiszen a Rómának szeretettel inkább lapszéli ötletek gyűjtőhelye, mintsem önálló, koherens alkotás. Mert a gond most is ugyanaz, mint volt korábban is Woody Allen kapcsán: a sok fecsegés között csak időnként bukkan fel épkézláb mondat, vagy minden második vagy harmadik év hoz emlékezetesebb művet. S mivel a tavalyi Éjfélkor Párizsban vitte el teljes joggal a Golden Globe- és az Oscar-díjat a legjobb eredeti forgatókönyv kategóriában, így rutinosabb rajongók már eleve úgy ülhettek be az új filmre, hogy most akkor a rosszabbik év jön. És tényleg.
És nem is az a baj, hogy nincs a filmnek emlékezetes jelenete, mert nagyon is van! Nem kis összeget tennék fel arra, hogy a néző évek múltán is emlékezni fog arra, ahogy Fabio Armiliato a temetkezési vállalkozó szerepében egy zuhanykabinban énekli a Bajazzókat az operaház nagyszínpadán (sic!), vagy ahogy Roberto Benigni a teljesen jellegtelen hivatalnok (Leopold) bőrében nyilatkozik a híradó stúdiójában arról, hogy mit evett reggelire. Azt is meg merem kockáztatni, hogy a két jelenet az utóbbi évtized leghumorosabb Woody Allen-pillanatai közé tartozik.
Mi a baj akkor mégis a filmmel? Hát hogy igazából nincs is film, csak négy lazán összekapcsolt történet, amelyet a rutinos rendezőhöz képest nagyon is ügyetlen keretnek kellene valamiképp összetartania. Meg annak, hogy a négy, egymástól teljesen független történetecske elvileg a sztárságot, a celebbé válás problémáját járja körül. Az ifjúságát újraélő építész története ráadásul igen harmatos, a megszokott woodyallenes toposzokat ismételjük át újra a szerelem-megcsalás témakörében, miközben egyre avíttabban cseng a „neurotikus” jelző, és a neurotikus személyiség is egyre hatástalanabb iróniaforrás. De nem sokkal jobb a római üzletemberelithez felzárkózni próbáló vidéki férfi esete sem, aki házasságtörésbe bonyolódik egy prostituálttal,miközben felesége egy olasz sztárszínész ágyát járja meg.
Sokkal elevenebb a semmiből ki tudja, miért sztárrá váló Leopold története, még akkor is, ha jóformán egyetlen poénra épül fel az egész. A legkidolgozottabb viszont épp az a történetszál, amelyikben a Mester is feltűnik: a nyugdíjas operarendező felfedezi a zuhany alatt éneklő őstehetséget, leendő apatársát, aki csak a csobogó víz alatt képes világraszóló művésszé válni. Érezhető, hogy ez a rész boncolgatja a rendezőt-forgatókönyvírót leginkább érintő problémákat: az öregedést, a halált, a kényszerű nyugdíjazást és az értetlen kritikusokat. Ebben a részben a leginkább metsző a humor, a legkidolgozottabbak a jelenetek, vagyis ebben ismerünk rá legjobban a New York-ot feladó Woody Allenre. És még valami: a Rómának szeretettel messze nem annyira az olasz főváros filmje, mint ahogy az Éjfélkor Párizsban a francia fővárosé volt. Ott van persze végig a történetek hátterében, hangulatot és atmoszférát ad, de nem épül be szervesen. Csak megidézik, ahogy egy szeánszon szokás, a legkiválóbb filmes helyeket: a spanyol lépcsőt, a Trevi-kutat stb.
A megidézésben bízik A feláldozhatók második része is. Alaptörvény Hollywoodban, hogy ami egyszer bejött, azt meg kell ismételni, lehetőleg emelt dózisban. Így a folytatásban még több a nyolcvanas évek akciófilmjeit idéző nosztalgia, még több letűnt sztár bukkan fel (Chuck Norris és Van Damme már önmagában is kész humor), még agyatlanabb a történet, és még több a tesztoszteronromantika. Stallone és társai meg- és felidézik a legendás akciófilmeket, és abban bíznak, hogy az akcióorgia és az ironikus múltidézés poénján másodjára is tudunk majd nevetni. Tudunk, de már nem annyira felszabadultan. Ez inkább már csak a mosoly filmje. A harmadik pedig előreláthatóan a kínos csöndé lesz. Ha lesz egyáltalán.
