Talán érdekes volna megtudni, hogy ezalatt Olaszország másik városában egy másik cég, a Cetra miért választott eltérő utat. A csiszolás, tökéletesítés, nagy vízió és aprólékosság helyett az egészet, a teljességet máshogy próbálták meg elérni: egy nap alatt készültek a felvételek, és nem az örökkévalóságot célozták meg vele, csak egy jó előadást akartak megörökíteni, amiből megismerhető a darab, áriák, kettősök, kórusok. Nem is gondoltak arra, hogy hatvan év múlva milyen végtelenül idegesítő lesz A trubadúr katonakórusát úgy hallgatni, mintha valóban katonák énekelnék, a csatába indul már a sok lövészlegény. Talán arra sem gondoltak, hogy hatvan év múlva bárki is hallgatná a lemezeket, minek is, Trubadúr volt, van és lesz.

Ez az alapfelhasználása a CD-változatnak is, tényleg ugyanaz a darab, és aki tudja, hogy az opera van is, lesz is, de mindig inkább volt, az fölsóhajt, hogy micsoda énekesek voltak valaha. Az élményt az ilyen felfogású opera-előadás csak erősíti, nincs masszív karmesteri koncepció, csak kíséret, ehhez képest néha egészen megkapóan jó a vonóskar, néha komikus egy-egy rézfúvós, van az egészben valami igazi, valóságos: azért most nem szerződtetünk egy másik trombitást, mert lemezt veszünk föl.

Az énekeseket, főleg a férfiakat pedig éppen ez teszi naggyá: valóban ilyenek voltak. Carlo Tagliabue, akinek lehetnének vaskosabbak talán a mélységei, de csodálatosan hosszú levegője van, és mindig vissza tud venni a frázisok végén, hogy minden forma finoman záruljon: akármekkora is Luna gróf bánata, ne vetüljön rá az árnyéka Tagliabue művészetére.

A valóban ilyenek voltak azonban megszorításokkal értelmezendő, Giacomo Lauri-Volpi feltehetően pont nem ilyen volt. Trubadúrnak egy kissé túlkoros, ötvenkilenc éves, de a hangja felső regisztere nemcsak hibátlan, hanem különösen világos, átható. Akik hallották Lauri-Volpit élőben, azok egybehangzóan állítják, hogy a hangi élmény lemezre átmenthetetlen, ahogy a magasságai elérték az erkély hátsó sorait, az megdöbbentő fizikai tapasztalat volt. Ehhez képest az itt egy kissé szétesőben lévő hang legszebb részeire figyel az ember, egy saját adottságokra kifejlesztett éneklési technikára, ami annyira bevált, hogy akit az ilyesmi érdekel, meghallgathatja a nyolcvanéves Lauri-Volpit is. Elég meggyőző Nessun dormát énekel a YouTube-on, igaz, utána tántorog a színpadon, de lehet, hogy csak a közönség hergelése végett.

Trubadúr volt, van, lesz. Van, van, van.