Az üres keret
Zsámbékon a hét végén a Kassai Thália Színházzal közös produkcióban adták elő Mészöly Miklós darabját, Az ablakmosót. Mégpedig az Itt VAN helyed! című program keretében, amelyet pályakezdő művészek otthon tartására hoztak létre. Ez olyan fontos információ, hogy Czajlik József, a kassai magyar színigazgató előadás előtt személyesen is közli a nézőkkel. A szomorú az, hogy manapság az ilyesmi valóban megint fontos lett, szinte fontosabb az esztétikai produkciónál.
Mintha a vándorszínészet korában élnénk ismét. Holott mégiscsak jobb lenne, ha figyelmünket arra fordíthatnánk, mit látnak mai fiatal művészek az 1957-ben született abszurdban. Ebben a furcsa történetben, amelynek, ha akarom, minden mondata 1956-ról szól, ha akarom, semmi köze hozzá. Szerelmes házastársi idillbe betör egy idegen, hogy megtisztítsa az ablakokat. Ettől minden fölfordul, mindenki bűnbe esik, aztán minden elsimul, mintha mi sem történt volna.
De valami mégis egészen más lett. Valami végképp összeomlott, elveszett, mégis úgy teszünk, mintha minden rendben lenne. De a fenyegetettség marad. Nézhetjük egyértelmű allegóriának, de sokértelmű fantáziálásnak is. Fellelhetjük benne három évtized magyar életérzésének pontos, váteszi diagnózisát, de gondolhatjuk egészen elvont létábrázolásnak is. Az a fajta szöveg, amelynek lényegi értelmét a maga korában nem lehetett színre vinni, később meg nem volt érdemes.
Az ablakmosót 1963-ben Miskolcon játszották néhányszor, 1966-ban bemutatták Augsburgban, végül 1988-ban Pécsett. Azóta nem játszották. A Kassán felkarolt ösztöndíjasokat természetesen nem érdekli a hatvanas–hetvenes–nyolcvanas évekre utaló szimbolika. Üres keretként használják Az ablakmosót. Száz Pál rendezéséből jóformán minden kimarad, ami nem is magára a korra, de a kor problémáira, lelkiségére, hangulatvilágára utalna. Elmarad az indító nagy monológ, nem tudjuk meg, hogy a főhős színész, aki nem hajlandó nem neki való szerepeket eljátszani.
A legfontosabb azonban a hangkulissza, amely az ablakmosó suttogását kíséri, amikor a nézők számára hallhatatlanul bevallja, hogy ki küldte. A szerző szerint eközben „menetelő léptek dübörgése hallatszik fel, majd egy üresen pufogó, szájbarágósan taktusos induló”. Ettől változik meg az otthona szentségét addig öntudatosan védelmező fiatalember magatartása, ettől omlik össze, ezután kezd másként viselkedni. A mostani előadásban nincs menetelés, nincs induló, semmi sincs, ami jellegzetes XX. századi diktatúrára utalna, amit annak idején persze illett fasisztának nevezni, és egyúttal megróni az írót, hogy összemossa a különféle hatalmi mechanizmusokat.
Itt most nincsenek hatalmi mechanizmusok, az ablakmosónak nincs azonosítható megbízója. Ráadásul még nő is. Lax Judit játssza sejtelmes, áttetsző sokértelműséggel, kissé bohóckodva, játékos-kísérteties fenyegetéssel. Inkább shakespeare-i légi szellem – Puck vagy Ariel, aki derűsen kavarja meg a viszonyokat, csalja meg az érzékeket –, mintsem valamiféle zord politikai hatalom képmutató képviselője. Ez a simulékony finomság, finomkodás egyébként az egész előadást áthatja. Az ifjú színészek roppant ügyesen teremtenek lefojtott hangulatot, félénk suttogásba rejtett feszültséget, rejtélyes veszedelmektől fenyegetett idillt.
Ebben a szerelmes házmesternét különös humorral játszó Rab Henrietta és a félénk beletörődést érzékenyen ábrázoló Tarr Csilla különösen jó. Kiss Kósa Annamária díszlete egy üres ablakkeretből, néhány ülő- és fekvőhellyé összerakható dobozból meg egy rejtélyes panelből áll, amelyre olykor furcsa zajok kíséretében fény vetül. Az előadás alatt az ablakkeret körbejár, míg visszakerül eredeti helyére. A szövegváltozat is a körforgásra utal, a nyitómonológ helyett a zárójelenet mondataival kezdik a játékot. Bölcsességnek talán ennyi elég is lehet. Az üresen maradt keretet inkább valami illanó, törékeny szépség tölti ki.
