Benyithatunk felolvasásra, egyszemélyes színházba, jávai árnyékszínházba, beülhetünk irodalmi mesére, kreatív zenei játékokra és különböző koncertekre. Megkóstolhatunk egy isztambuli reggelit, és relaxálhatunk a hangfürdőben. Mindezeket különös budai helyszíneken, eldugott törökfürdőben, az Öntödei és az Orvostörténeti múzeumban, a Frankel Leó utcai zsinagógában, magánlakásokban és kertekben, valamint a Szabó Ervin Könyvtárban. A Kultúrfürdőnek Halas Dóra a főszervezője és ő az egyik névadója is a kulturális egyesületnek. Nem nagyon örült a Halastó elnevezésnek.

Szabódik is, ő ezt nem akarta, ahogy a „tó” sem, azaz Tóth Árpád, akivel közösen indították a szervezetet. A többiek mégis rábeszélték, mondván, a szónak filozófiai tartalma van, amelyet a kincsek és a sok hal tájékán kell keresni. Az éppen gyereket váró Halas Dórával beszélgetünk a Kultúrfürdőről meg a kórusáról, a Soharózáról, amelyet az alapítás évében, 2008-ban a még csecsemő Soha Róza után vettek fel. (A baba abban a bérházban lakott szüleivel, ahol Dóráék először szerepeltek a Bodó Viktor vezette Szputnyik társulat társkórusaként.) „Befolyásolható-e a gyerek hallása?” – kérdezem.

Szerinte az a legfontosabb, hogy a kicsi a lehető legtöbbet énekeljen, ne szorítsák korlátok közé például azzal, hogy ötévesen szolfézsra ráncigálják. Ő maga ezzel az emlékkel küzd még ma is: úgy véli, azért nem árad elég szabadon a hangja, mert a tisztán éneklésre való tudatos nevelés sokszor befeszíti a hangot. Ezek a „keretek” görcsöket hoztak létre, amelyek rátapadtak az izmokra. Ő egyébként ének-zene tagozatos osztályba járt már az általános iskolában, ami azonnali kórustagságot jelentett. A tipikus Kodály-módszeren nőtt fel, és ezt tanulta egészen addig, amíg külföldre nem költöztek a Malév-alkalmazott édesapa miatt.

Cipruson, az angol nyelvű iskolában már nem fordítottak túl nagy figyelmet az énekoktatásra, ahogy ez ma idehaza is szinte elsikkad, mert mit lehet tanítani heti egy énekórában? Még most is a Kodály-módszer kifacsart változatát okítja sok tanár, amelyből csak a technika maradt meg, azaz a kottaírás és -olvasás, a zene öröme, megszerettetése helyett. Az írást-olvasást sem lehet megtanulni heti negyvenöt percben, csak ha mindennap gyakoroljuk. Kodály úgy gondolta, az improvizálás is hozzásegít a muzsika megértéséhez. Ez a rögtönzésrész érdekli a legjobban Halas Dórát, aki egyébként sokáig nem gondolta, hogy zenével fog foglalkozni, noha már Cipruson is maga köré gyűjtötte a barátait, és brahiból énekeltek.

Itthon próbálkozott matek szakkal, amelyet abbahagyott. Jött az angol, amelyet elvégzett. Végül Hollerung Gábor kórusában döbbent rá, hogy megtalálta a helyét, hiszen érdekelte az elemzés, épp az, ami a többieket kevésbé. A Zeneakadémián karvezetés szakra jelentkezett, ahol most doktori disszertációját írja – éppen a kórusimprovizáció témájában. Kórusa, a Soharóza különös csapat, repertoárjuk gyakorlatilag nincs, főként improvizálnak, és erre szokatlan helyszíneket találnak, akárcsak a Kultúrfürdő esetében. Ez egy belső igény, talán azért, mert Dóra kedveli az építészetet és a vizualitást is. A rögtönzésekben rengeteg a munka, hiszen minden attól függ, ki hogyan és mennyire figyel a másikra, miként dönt, mikor lép be, hányszor ismétli a dallamát, milyen hangmagasságban énekel.

Tulajdonképpen picit zeneszerzők is ezáltal. Ettől válik vonzóvá a kórus, hiszen itt páratlan szabadságot kapnak az amúgy amatőr tagok. Professzionális zenész momentán egyedül ő van közöttük, akadnak páran, akik tanultak hangszeren játszani, de a legtöbbjük egyszerűen szeret énekelni. Most egy jóval hagyományosabb évben gondolkodik egyébként Halas Dóra: régi zenével foglalkozna szívesen, a reneszánsz és a barokk zene ugyanis fejleszti az énekeseket, az intonációt és a hangzást, miközben végtelenül sokrétű és kifejező. A kortárs zene is érdekelte egy darabig, de a kórusdivat valahogy elvette ettől a kedvét. Meséli, vannak bizonyos zeneszerzők, például az amerikai Eric Whitacre, aki úgy komponál kórusművet, ahogyan mások a hollywoodi filmeket készítik.

Pontosan tudja, mit kell leírni, hogy mindenki bőgjön, nemcsak a közönség, hanem maga a kórus is. Ez gyár – mondja –, de persze én is elbőgöm magam tőle. Halas Dóra egyébként kőszínházban is dolgozik, például a Nemzeti Színházban, a Magyar Ünnepben. Bedobták a mély vízbe – állítja. Az általa szervezett nyolctagú kórus ugyanis nemcsak alkalmanként kukkant be a színpadra, hanem végig jelen van, tesz-vesz, szerepel. Bár különösen élvezte a munkát a rendezővel, Alföldi Róberttel, és a Nemzetiben tapasztalható munkamorált, barátságos hangulatot is nagyra becsüli, a Soharózával való kreatíva művészi játékot ez soha nem pótolhatná. Mind a kórusban, mind a Kultúrfürdőben a családias légkörben zajló közös alkotás és együttgondolkodás számít neki a legjobban.

Halas Dórát a rögtönzés érdekli a legjobban