Az idei könyvfesztivál egyik legnagyobb norvég hiányzója Nesbo mellett az ’52-ben, Oslóban született Per Petterson volt. A távolmaradás már azért is érthetetlen, mert a fesztiválra Pettersonnak már a második regénye jött ki magyarul a 2009-es Lótolvajok után, miközben hírnévben bizony vetekszik Nesbóval. Kicsit sarkítva úgy is mondhatnám, hogy ami a kriminek Nesbo, az a szépirodalomnak Petterson.

Tény, hogy a Lótolvajok számos elismerést begyűjtött, de az Átkozom az idő folyamát sem szűkölködik díjakban, és az már tényleg ráadás, hogy a norvég szerző a szakmai mellett nemzetközi közönségsikernek is örvend. Ami cseppet sem meglepő: prózája letisztult, gördülékeny és sokrétű, köszönhetően Földényi Júlia ihletett fordításának. Vagyis egyszerre szolgálja ki – már ha ez egyáltalán lehetséges – a gyorsan és a lassan olvasókat is.

Egyszerre fecseg a felszín és hallgat a mély, amit úgy kell értenünk, hogy Petterson epikája annyit mutat meg magából, amennyire lusta vagy épp serény, összefüggéseket kereső-kutató az olvasója. Ha serény, minden mondat mögött egy újabb mondatot talál. Ezért is hasonlítják őt (és lassan már mindenkit, aki kicsit is takarékosabban bánik a nyelvvel) Hemingwayhez. Csakhogy ennek is vannak árnyoldalai.

Ha a napos oldalnak a kiválóan megírt, a második világháborút a jelennel ütköztető Lótolvajokat tekintjük, akkor az Átkozom az idő folyamát már az effajta próza poétikájába kódolt hiányosságokat mutatja fel: jellegtelen, csúcspontok nélküli, szelíd hullámverés. Míg a Lótolvajoknak minden oldalán ott lappang a feszültség, a kristálytisztamondatokat átitatja a dráma és ad nekik súlyt, addig a rákos anya és a kommunizmus eszméjébe gabalyodó fia konyhadrámáját elbeszélő regény fájdalmasan lebegő, tét nélküli. Könnyű ujjgyakorlat csupán, mintha a mondatok mögött csak az északi szél süvítene.

A Lótolvajokban Petterson ügyesen vetíti egymásra a történelem (a norvég ellenállás pillanatai) és az egyén tragédiáját, annak máig ható következményeivel, mintha csak a történelem egy kényelmetlen rokon lenne a múltból, áskálódó, titkolódzó összeesküvő, addig az újabb regényben a berlini fal leomlása inkább csak poszter a falon. A fiatalkorában a norvég kommunista párt aktivistájaként munkálkodó, az eszme érdekében karrierjét is feladó Arvid elsírja magát a hírre. A jelenet a kelet-európai olvasónak inkább nevetséges, semmint drámai. Ám ugyanilyen jellegtelenül követik egymást a könyv eseményei is: a gyógyíthatatlan betegség, az egyik testvér elvesztése (a szöveg egyébként hol egy, hol két bátyról beszél), Arvid családjának széthullása.

De a legnagyobb fájdalmat is feloldja egy korty calvados a hűvös novemberi éjszakában. Bár leginkább nem az alkohol lélekmelegítő illatát, hanem a szétáradó, midenhová bebújó világfájdalom savanykás szagát érezni. A Lótolvajok a családját,fiát elhagyó apa regénye, az Átkozom az idő folyamát (ez egyébként a kommunista Maótól kölcsönvett versrészlet) a távozó anyáé. A félig norvég, félig dán anyáé, aki sztoikusan viseli a sorscsapást, az egyetlen biztos pont a regény hullámzó terében, az elmosódott, nem igazán karakteres figurák terében. A regényt jobbára a lázadó Arvid nyavalygásai teszik ki, az a fecsegő tompaság, ahogy saját széthulló életét megéli, s ahogy próbál egyensúlyra lelni, ám ez sehogy sem sikerül neki.

Ebben a regényében Petterson nem győz meg arról, hogy a váltakozó idősíkokban, az ugráló elbeszélésmódban annak a résznek kellene következnie, ami épp jön: kicsit minden esetleges és felcserélhető. Mintha a Lótolvajok feszességét és tudatosságát valamiféle nemtörődömség venné át. Pedig a kevés szóval elbeszélt történetekben a „jelentéktelenségeken” múlik minden. Ha a szöveg meggyőz arról, hogy mindezek mögé odaképzeljük az életet, a végzetet, a gondviselést, hogy ugródeszkának használjuk az igazán fontos kérdések megfogalmazásához, akkor a szöveg elérte a célját. Ám itt és most a jelentéktelenségek mintha lelepleznék magukat: ott állnak pőrén, feszengve és magukra hagyottan. A királyon most tényleg nincs ruha.

Míg a Lótolvajok több jelenete is beég az olvasó tudatába, addig ezt a regényt úgy teszi le, hogy nem is igazán emlékszik, ki hol és kivel ivott, ki milyen részletkérdésen nyűglődött. Rá adásul a szimbolikusnak szánt részek (a fenyő kivágása a dán nyaralónál) sem fénylenek föl, nem nyernek pluszértelmet, a fakivágás megmarad fakivágásnak. Mígnem a Lótolvajok faúsztatása emlékezetes, több oldalról is értelmezhető csúcspont, keserű allegória. Egy sima, egy fordított – így áll tehát Per Petterson most előttem, s kíváncsian várom, hogy az újabb regény merre viszi el a képzelt sormintát. A helyzet azért több mint biztató.