Egy kéthetes olasz túra dicstelen végállomása volt a plázs, ki kellett húznunk az időt az esti indulásig. Mozdulni sem tudtam, nevetni sem, pedig ugyancsak komikus látványt nyújtottam a verőfényben. Talpig feketében voltam ugyanis, és lábamon ott ormótlankodott a nehéz bakancs. A cipő, amit nem tudtam levenni, immár ötödik napja. A kálváriánk még odafelé, Padova után kezdődött, akkor nyúlták le ugyanis az útra vitt pénzünk nagy részét. Hátravolt még soksok nap, valahogy ki kellett bekkelnünk az időt.

A legszebb epizód Róma peremén történt. Lestoppoltunk a város határáig, vezetőnk egyszerűen kihajított minket egy lepusztult peremkerületben, mivel azt hitte, meg akartuk mérgezni.

(Megkínáltuk többnapos szendvicseink egyikével, amitől rosszul lett.) Álltunk a lehető legsötétebb éjszakában. Én rettenetesen féltem, ráadásul a lábam is akkor kezdett el sajogni. Aznap vettem fel ugyanis először a Martensemet, csak és kizárólag azért, hogy ne kelljen cipelni. Gondoltam, elég lesz bejáratásnak, amíg az út mentén toporgunk – nyilván nem számítottam az elkövetkezőkre. Annyira rettegtem ott, az örök város oldalában, hogy attól tartottam, elragad a hisztéria. A normalitás határán kanyarodott be elénk egy zarándokcsapat. Hatalmas kereszteket cipeltek, gyertyákat, csokrokat, és kántálva énekeltek Máriához. Befaroltunk a menetbe, órák hosszán ballagtunk és végül már énekeltünk is velünk, reggel hétre értünk el a kegyhelyhez.

Ott még végighallgattunk egy-másfél órásmisét, annak reményében, hogy a csapattal együtt mi is lehajthatjuk a fejünket az ő szállásukon. Mikor kiderült, hogy nem vagyunk regisztrálva, az összeomlás megint pár lépéssel közelebb jött. Annyit engedtek meg nekünk, hogy a parkolóban lehálózsákozzunk. Ekkor a cipőm már mozdíthatatlan volt. Beledagadt a lábam, feltételeztem iszonyú hólyagokat, nyílt sebeket – később kiderült, nem ok nélkül. Ez a később már itthon volt, valahogy le kellett operálni magamról a cipőt, mielőtt végképp összenőtt volna velem. Fájdalmas volt, nem vitás, viszont azóta ez a bakancs az én legjobb barátom – tehát más értelemben, de valóban összenőtt velem. Kis kalandunk persze nem ma volt, épp tizenöt éve indultam el benne. (A legelső fizetéseim egyikéből vettem, és azóta se volt olyan darabom, ami ennyi ideig húzta volna.) Azóta vele megyek túrázni, fesztiválozni, őt hordom, ha zuhog az eső, ha tudom, hogy sokat kell gyalogolnom valahová. Több nekem, mint egy egyszerű bakancs. Szépnek látom, sőt, csodálatosnak. Épp ezért kissé megütött, mikor a Szigeten egy ismerősömnek a lábamra tévedt a tekintete, és azt találta mondani: „Nem gondolod, hogy kissé cikis a Martensod? Egyáltalán nem divat már az ilyesmi, ráadásul a tiéd, hogy is mondjam szépen, eléggé levedlett állapotban van.” Mióta megvettem, először néztem a bakancsra tárgyilagosan. (Én elég kényes vagyok a cipőimre, de valahogy ő ebben is kivétel.) Hát igen, karcos,megtört, itt-ott, a mélyebb redőkben áll a kosz. A jellegzetes sárga oldalvarrás már csak idézi az eredeti színt, koszos-zöld, átmenet, ami nem mutatja, honnan hová. A fűző összekötözött, szétszálazódó, csoda, hogy tart még. Első ránézésre talán ijesztő. Ám ahogy tovább szemléltem, már nem ezt láttam benne, hanem a megtett útjaimat, a dolomitokat, amikor közeledtem az egyik csúcs felé, a sziklákat Dél-Lengyelországban, az erdélyi havasokat. A végigtombolt koncerteket. Magamat, ahogy változom, ahogy nem változom. Addig hordom majd, amíg le nem szalad a lábamról. És nyugodtan beszólhat bárki, nem nagyon ráz meg. „A bakancsomról nem nyitok vitát” – feleltem az ismerősömnek is, és a lehető legkönnyedebb léptekkel indultam tovább.

KARAFIÁTH ORSOLYA

Kultúrdémon: költő, performer, publicista és minden más, három verseskötete és két lemeze jelent meg.

I!

Négy tárcaszerző váltja  egymást ezen  az oldalon:

08. 31. PARTI NAGY LAJOS

Költő, író. Budapesten él. Legutóbbi kötete: Az étkezés ártalmasságáról, Magvető, 2011.

09. 07. TRENCSÉNYI ZOLTÁN

Újságíró, publicista, a Népszabadság főmunkatársa.

09. 14. FÁY MIKLÓS

Zenekritikus, színház-, film- és ételbíráló, a Népszabadság állandó munkatársa.