Legalább megpróbáltátok
A műszak sietett volna, hogy kipakoljon, a színészek rohantak volna, hogy megnézzék az előadás helyszínét, mi pedig egyszerűen csak arra vágytunk, hogy a déli egy órakor tetőző kánikula idején ne abban az ablaktalan, levegőtlen és forró üvegkalickában kelljen ennek a cikknek a megírásán törni a fejünket. Hamarosan kiderült azonban, hogy az írás fárasztó terhét részben leveszi vállunkról az egyik főszereplő, a Kecskemétről a Nemzetibe igazolt, amúgy miskolci születésű Makranczi Zalán, aki a hazai börtönökben zajló fellépéseiről az előadások után pár órával „szubjektív börtönbeszámolót” szokott írni. A debreceni börtönbe való beléptetés ügyében át is adjuk neki a szót:
„Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy város, amit Debrecennek hívtak. És ebben a városban áll egy börtön. Ebben a börtönben él sok-sok elítélt. Beérkezvén a nagykapun – miután csattant mögöttünk a villanyajtó – vártunk. A narrátor ezen a ponton Szabó Gyula hangján folytatja: aztán vártunk még egy kicsinyt. Attól féltünk, tán elmarad az előjadás a nagy érdeklődés hiányában. Osztán csak béeresztettek minket, mondván: kevesebb, mint két fertályórán belül kezdhetünk színészkedni. Addig néhány fogvatartott segít motyózni. Mit ne mondjak, a két fertályóra úgy letellett, azt se mondtuk: pitymallik. Szólt a strázsa: Oda se neki, koma! Időbül rengeteg van! Mindenki annyit vár, amennyit tud! És az elítéltek rádupláztak a két szűk fertályórára.”
A Spirit Színház idén nyáron indult két hónapos turnéra a hazai börtönökbe A fiú a tükörből, avagy rekviem a gyerekkorért című darabbal, amely Paulinyi Tamás Bólébál című, a családon belüli agressziót középpontba állító regényéből született. A színház egyik ügyvezetője, Perjés János alkalmazta színpadra, megfordultak már vele a győri, a kecskeméti és a szombathelyi büntetés-végrehajtási intézetekben, s eljutottak vele tehát Debrecenbe is. Izgalmas volt a helyszín: a konyha felé vezető, máskor motozásra használt földszinti folyosón rendezték be a kicsiny színpadot, s betoltak vagy tizenöt sor lócát a nézőknek. Nézőket kell írni, nem fogvatartottakat, ugyanis Makranczi Zalán és Perjés János az előadás előtt azt mondta, ugyanolyan közönségként tekintenek az elítéltekre, amilyen az igazi kőszínházakban helyet foglal. Más kérdés, hogy a börtönökben szerzett eddigi tapasztalataik szerint bizonyos nézők reakciójából kiderült: e „speciális” közönség sorai közt nem kevesen lehetnek olyanok, akik a családon belüli agresszorok lélekrajzát nem ebből a darabból fogják megismerni.
A kétszer negyvenöt perces előadásba azonban sajnos nem lehetett belefeledkezni, még akkor sem, ha a két színész száz százalékon próbált teljesíteni. Játék közben ugyanis a börtön élte a mindennapi életét: percenként csapódott egy-egy ajtó, hangos csattanással nyílt és csukódott egy-egy zár, szerszámos ládával jöttek-mentek elítéltek, börtönőrök terelgettek egy-egy foglyot vezetőszíjon, közben az ötös sorokba rendezett lócákon az elítéltek mocorogtak, beszélgettek, s a hátsó sorokban ülőket láthatólag jobban lekötötte az egyik újságíró kollegina piros pöttyös szoknyácskája,mint az előadás maga. Hogyan látta ezt Makranczi Zalán? A naplójában ezt írta: „Az első felvonás zökkenőmentesen lement. Nők elöl, fiatalok középen, öregek hátul. Nagyon figyeltek, néha kommentálták az eseményeket. Nyolcvanan lehettek. Fölöttünk – mintha régi típusú bérházban lennénk lent az udvaron – még két emeletnyi körfolyosó, minden oldalról egy tucat zárkaajtó nyílik.” Nem csoda, hogy a szünetben kettéosztották a közönséget, s az egyik felét fölvezényelték az első emeleti folyosóra. Makranczi Zalán ennek nem örült annyira: „A hátul ülő rabok közölték, hogy nem látnak. Az őrök készségesen feltessékelték őket a körfolyosóra. Ez nem volt világbajnok ötlet. Minimális őrizet alatt harminc férfi felettünk. Persze, hogy beszélgetnek. Néhányan kis fadarabok útján próbáltak meg kommunikálni velünk. Jó viccnek gondolták. Amúgy én is. Általános iskola harmadik osztályában, csak én osztályfőnökit kaptam utána. Anyukám meg csúnyán nézett. Ja, és nem volt TV-nézés két hétig. Ha ez még nem lett volna elég, zajlott az élet a körletben. Ajtócsapkodás, kiabálás, ahogy kell. Ezzel se lenne baj, hiszen mi vagyunk a vendégek, alkalmazkodjunk mi, de egy »Bocs, srácok, magasművészet megy a földszinten, kicsit csendesebben már« jólesett volna. Így tripla annyi erőbedobással feleannyi információt tudtunk átadni a lent ülő ötven érdeklődőnek. Engem tényleg csak azért zavarnak az ilyen dolgok, mert a nézőket kizökkentik. Minket ötven előadás után már nehéz lenne megzavarni. Lényeg a lényeg: minden erőfeszítésünk ellenére megmérettettünk és könnyűnek találtattunk. Méltóságteljes Város –Családon belüli erőszak ellen rinyáló színészek: 1–0. A világ nem váltódott meg halk pukkanással. Mi pedig a debreceniek elnéző tekintetétől kísérve (nem baj, srácok, legalább megpróbáltátok) beszálltunk a kocsiba és hazaindultunk. A teljességhez hozzátartozik, hogy jelen sorokat Budapesttől hatvan km-re egy árokparton írom. Leégett a sebváltó. Tudjuk be ennek a borúlátást. Arccal a vasútnak és a következő börtönnek! Hegyet Szegednek, metrót Debrecennek! Térey Jánosnak üzenem: János, mindent értek.”
Nem baj, srácok, mi is értjük. A darabot pedig újra megnézik majd egyesek Pesten, a Tháliában – ha kiszabadultak.
