Hrabal kacsint

2012-08-24

Több mint 40 éve Jirí Menzel Bohumil Hraballal megteremtette a közép-európai film alighanem legeredetibb hangulatú világát. A „csehes“ jelző is az ő látásmódjukra utal.De amikor kultuszuk tetőpontján már a csapból is ez folyt, az ember hátán többször végigfutott a negédesség.

Egyre kevésbé lehetett elviselni azt az értelmezést, hogy istenem, csodálatos, ahogy ezek a figurák a hétköznapokban is megtalálják a szépséget, magával ragadó a naiv életörömük. És túlélési képességük, mert azért itt van mit túlélni, meg pangás, bezártság, szóval, akad itt mosolygósan kemény bírálat is a rendszerről.

Akkor most mi ez? Összekacsingatós vigasz? A kispolgári meghunyászkodás nyálasra poetizált önigazolása? De szerencsére a divat időszaka Menzeléknél is véget ért. És pár év csend után megint érdemes nézni ezeket a filmeket.

Megőrizték minden varázsukat, emberközelségüket.

Hóvirágünnep, 1983-ból. Szép tájban kis falu, legelő, kocsma, roncstelepecske, iskola, Trabant, ide izgő, oda mozgó emberek. Feltűnik egy vaddisznó, üldözik biciklin, elejtik a suliban, megünneplik a trófeát a kocsmában, verekszenek egy jót, egyikük életét áldozza a levesért. Igen, kedves, szeretetteljes itt minden, még a halál is. És éppen ettől lesz végtelenül szomorú. Mert nem vigaszt nyújt, hogy a kis élet is tarka, hanem azt sóhajtja, hogy ilyen az emberi élet. Faluban, városban, mennyben, pokolban. Ki ejtette el a vaddisznót? Ki ír jobb cikket?

Hogy lehet megkapni a nőt? Van-e medence, Volvo, kitüntetés? Az ember már gyerekkorában elkezd keményen edzeni, hogy hoszszú évek után egy kis dobogó legfelső fokán állva hallgassa hazája himnuszát. Egy ország büszkeségtől könnyezik, a többi boszszús. Minden más unalmas ostobaság. Eljutni a Holdra, a Marsra? Minek?