Olvasom a Magyar Nemzetben az MTI-hírt, hogy milliók nézték az ünnepet tévén. Azért az jó érzés, amikor a Magyar Nemzet (na pláne az MTI nyomán) rólam ír: egy vagyok én is a milliókból. Ötmillió tévéző kapcsolódott be a közszolgálati televíziók augusztus 20-i műsorába, az ünnep alatt többször is előfordult, hogy az M1 volt a legnézettebb hazai televízió. Nem sajnálom ezt a közszolgálattól, igazán megérdemli, hogy néha nézzék is páran azok közül, akik el-, illetve fenntartják. Az MTVA különben extra jó évet zár az idén, köszönhetően a futball Eb-nek meg az olimpiának, és lehet, hogy slusszpoénban is erős lesz, szilveszter, éjfél, Áder János, nem folytatom.

Augusztus huszadikán minden megvolt, amit egy augusztus huszadika joggal követelhet magának, a közmédia pedig lehetőségeihez és tehetségéhez mérten közvetítette is a rászorulóknak az államalapítás sokadik évfordulója alkalmából összegereblyézett ünnepségdömpinget. A tisztavatást koverolni hálás meló. A show-t elvitte az a csinos hadnagynő, aki előmondta az eskü szövegét, egyébként meg minden kulissza adott: katonák, Kossuth tér, az ország háza, verőfény és meghatott szülők. Mikor a fentebb hivatkozott repülőparádé után a Balaton partjára „kapcsoltunk”, kicsit bonyolódott a helyzet, hirtelen egyszerre kezdtek beszélni a láthatóan meglepett műsorvezetők (kamera! adás!), egymás szavába vágva köszöntötték a nézőt, elmondták, hogy lesz éneklés, Tolcsvay Béla pedig Magyarország iránti, szerencsére olthatatlan szerelméről is mesél majd, plusz helyi légiparádé. De az imént „kaptuk a hírt”, hogy a pilóta még csak most szállt fel, úgyhogy helyette érkezett egyből Varga Gábor történész, hogy szakértsen Szent István ügyben, pontosabban István és Géza külpolitikáját elemzendő. Borult a műsorrend – szerencsére más nem borult a nagy zavarban, nem bukott fel senki a kábelben, nem zuhant le a szakértőmappa sem, a mikrofon is szólt, ennyivel megúsztuk „az élő adás varázsát”, ahogy Jegyes-Tóth Kriszta mondta, kitüntetően eredeti módon.

Ami oké, de hol a varázs? Engem egy varázs az varázsoljon el, különben többet nem állok vele szóba. El is kapcsoltam gyorsan és sértődötten. A nem közszolgálati csatornák nem tudták, hogy a magyar szív e napon felveszi kicsit szűk, csempekék érettségi öltönyét, és úgy feszül ünnepbe. A nem közszolgálati csatornákon ilyenkor – amúgy nagyon helyesen – gleccseranalízist, megesett tinédzser lányok viszontagságait és egyebek mellett a magyar államalapításra láthatóan fittyet hányó, önfeledten párzó szurikátákat lehetett látni.

Legközelebb este kapcsolódtunk be az ünnepi közvetítésbe, a tűzijátéknál. Már néhány perc után eléggé unni kezdtük, de nagyon vigyáztunk, nehogy megint elszundítsunk, mert nem úsztuk volna meg olyan könnyen, mint a délutánt. A műsorújság szerint közvetlenül a tűzijáték után ugyanis a Sacra Corona kezdődött, amire felébredni súlyosabb élmény, mint rozoga charterrel utazni egyet David Lynch koponyája körül, mert utóbbit akár még élvezni is lehet. Tulajdonképpen azt kívánom Koltay Gergely rendezőnek, hogy zárják be úgy két hétre egy tíz négyzetméteres piros-fehér-zöld szobába egy Junoszty tévével, meg egy szakadatlan ismétlésre állított videóval, ami csak a Sacra Coronát játssza.

Tűzijátékot tévén közvetíteni: legalábbis nehéz. Már nem a kommentátornak, neki nincs sok dolga, hanem az operatőröknek meg a rendezőnek, mikor melyik kamera képét lássa a néző. A munka elvégezve, kihozták, amit ki lehetett, bár lehet, hogy egy végigtotállal járt volna a legjobban az a másfél millió magyar, aki otthonról követte a pufogtatást. Amivel egyébként úgy vagyok, mint a spenóttal meg a mákos gubával: évente egyszer kipróbálom, hátha mégis ízlik, de mindig kiderül, hogy dehogy. Sosem tudta eddig elmagyarázni senki nekem, miért kéne szeretnem a tűzijátékot. Azt sem, mi köze van az ünnephez annak, hogy színes dolgokat lövöldözünk az égre. Ha legalább ott maradnának néhány napig. Vagy meg lehetne enni őket. Vagy a kis tűzijátékdarabokat oda lehetne adni az érettségizőknek ajándékba. Vagy Kerényi Imrének.

Vagy valami.