Párizsi kirándulás
Szerelmi komédia erős szociális érzékenységgel, groteszk humorral. Hogyan jött így össze?
A forgatókönyv első változatában még a történetben szereplő család tizenöt éves fia volt a főszereplő. A szülők elhanyagolják, ő pedig fölfedezi a hatodik emeleten lakó spanyol cselédeket. Egyikük, Maria megtetszik neki, és megpróbálja elérni, hogy alkalmazzák őt a szülei.
De átírta a figurát az apára. Miért?
Mert nem sikerült támogatást szerezni, hogy egy ismeretlen gyerekszínész legyen a középpontban, miközben a női főszereplők is spanyolok. Aztán egy reggel eszembe jutott, mi lenne, ha a népszerű Fabrice Luchinivel játszatnám el ezt a szerepet. Voltaképpen semmi sem változott, mert Luchini felnőtt figurájának is gyerekes maradt a karaktere. Joubert úrnak van ugyan felesége, két gyereke, munkája, de hiányzik a családi és a nagypolgári tekintélye. Jóformán nincsenek érzelmei sem, éppen a spanyol nők keltenek föl benne érzéseket. A szociális és az érzelmi megközelítés tehát nem különül el – nem afféle marxista film ez, amelyben a főhős lázad az osztálykorlátok ellen, csupán nyitottabbá válik a cselédek iránt.
A csinos Maria a katalizátor ebben a folyamatban.
Tudatosan használt klisé, ahogy a főhős beleszeret ebbe a cselédlányba. Valójában mind a hat nőbe szerelmes. Az is klisé, hogy mind életteli, vidám nő, sajátos karakterrel, szemben az egyhangú, szürke életet élő nagypolgárral. Jean-Louis nem is tudja, hogy szerelmes, ezt csak a néző látja, ami megint vígjátéki alapelv. A humor tompítja kicsit a társadalomkritikát.
A történet a hatvanas években játszódik, Franco és De Gaulle idején. Vajon azért, mert akkoriban erős volt a francia uralkodó elitben egyfajta nacionalista szemlélet, lenéztek másokat, a spanyolokat például?
Ez nem így volt. Tudom, mert magam is ebből a miliőből származom, négyéves voltam 1960-ban, és nekünk is volt spanyol cselédünk. Anyám rajongott érte, a mai napig nagy szeretettel emlegeti. Ez persze egyfajta anyáskodó szeretet. Azt azért tudni kell, hogy rabszolgamunkát végeztek ezek a nők, korán keltek, és este tizenegyig robotoltak. De mégis valahogy részévé váltak a családnak, például együtt étkeztünk. Amikor egy barátnőm férjhez ment, a spanyol cseléd családját is meghívták, és a spanyol alkalmazott is meghívta kézfogójára a háziakat. Mindazonáltal erős volt az osztálytudat, apám talán ha kétszer beszélt összesen a cselédünkkel, azt sem tudta jóformán, hogy néz ki, ha egy másik jött volna be helyette, észre sem veszi. Luchini karakterét apámról mintáztam. Ő az a burzsoá, aki valójában nem is észleli a körülötte levő világot. Abban a korszakban például azokat tekinthettük nacionalistáknak, akik azért támadták De Gaulle-t, mert „föladta” Algériát. A francia felsőbbségtudatot a filmben a főhős két kamasz fia képviseli.
Vannak-e ma is hasonló helyzetben élő párizsi cselédek?
Vannak, főként észak-afrikaiak és kelet-európaiak. De léteznek az osztályok közötti különbségek is. Franciaországban is komoly probléma a bevándorlás, emiatt ma másként tekintenek a bevándorlókra, mint a hatvanas években. Akkor kétszázezer spanyol nő érkezett az országba, de másnap már találtak munkát. Manapság hárommillió munkanélküli van, ezért – úgymond – veszélyt jelentenek, legalábbis sok ember fejében. Ezzel a filmmel éppen arra szerettem volna fölhívni a figyelmet, hogy a bevándorlásnak előnyei is vannak. És talán éppen azért lett sikeres e produkció otthon, mert szeretettel mutatja be a vendégmunkásokat.
Névjegy
PHILIPPE LE GUAY Rendező, forgatókönyvíró, színész, 1956-ban született Párizsban. Játékfilmeket 1989-től forgat szinte minden műfajban. Vászonra vitte már a híres avantgárd művész, Boris Vian életét és több, jellemzően társadalomkritikai élű komikus történetét. Különösen érdekli a pénzhez való viszony – erről szól Az élet ára című korábbi filmje, amelynek főhőse ugyancsak Fabrice Luchini.
