Ám arra a bizonyos következő lépcsőfokra nagyon nehéz lesz tényleg fellépnie. Még akkor is, ha a város adottságai tökéletesek hozzá. A hegyek közt fekvő település gyönyörű természeti környezetben van, olyan kis ékszerdoboz benyomását kelti, mint a csehországi Karlovy Vary, csak éppenséggel az ásványvíz kerül annyiba, mint Európa keleti felén egy üveg minőségi cabernet. A svájci jólétben gyökerező rezignált nyugalom rátelepszik az egész fesztiválra, a szervezők higgadtak, minden a helyén van, a filmek gond nélkül peregnek, és a vetítések legtöbbször (mert azért mégiscsak az olaszok lakta országrészben járunk) pontosan kezdődnek. A város adottságai makulátlanok tehát, a versenymezőny premierjeit egy Fevi nevű helyen tartják, ahová több mint négyezert ember fér be, de Locarno csúcspontja mégis a Piazza Grande, illetve az ott felállított óriásvászon és az előtte lévő nyolcezer szék. Ez a rendezvény fő helyszíne is egyben, az esti vetítések előtt itt adják át az életműdíjakat (az idén ez a megtiszteltetés Leos Caraxot érte, aki legújabb filmjének szereplőjével, Kylie Minogue-gal érkezett), itt vonulnak fel a sztárok – már ha az időjárás is úgy látja jónak, hiszen az eső itt igen gyakori vendég. Nem csoda, hogy ha nincs túl nagy vihar, esőben is pereg a film, és meglepően sokan maradnak is, hogy nézzék.

A fesztivált az utóbbi három évben a francia Olivier Pére vezeti: művészeti igazgatóként próbálja újrapozicionálni. Mivel a szakember Cannesnak is dolgozik, kézenfekvő, hogy jó kapcsolatai vannak. Bárkit el tud vinni Locarnóba, aki a francia Riviérán májusban már fellépett (lásd Carax), rárepült a tengerentúli függetlenekre is, jó viszonyt alakított ki az amerikai Foxszal, rendre nála tartják egy Searchlight-féle, művészibb amerikai zsánerfilm premierjét,mint például idén a Jonathan Dayton és Valerie Faris rendezte Ruby Sparksét, melyet ráadásul a Piazza Grandén mutattak be. Noha Svájc és Magyarország méretben nem nagyon különbözik egymástól, a kultúrafelfogásban annál inkább: képzeljük el, mi lenne, ha nálunk próbálnának meg egy amerikai stúdiófilmet szűk tízezer embernek egy nyitott vetítésen bemutatni. Nos, Locarnóban nem lógtak az emberek az ablakokból, nem dugdostak kamerákat a nézőtéren, hogy felvegyék a filmet, így nem is volt szükség arra, hogy kopasz biztonsági őrök rontsák az élményt.

Nem mellékesen, a Ruby Sparks kedves kis mozi, talán túl kedves is a témájához képest. Hőse egy író (a mindig megbízhatóan jó Paul Dano), aki elkezd írni egy regényt a tökéletes nőről (Zoe Kazan – az eredeti forgatókönyv szerzője, amúgy Elia Kazan unokája), aki egy nap megelevenedik, és megjelenik a lakásában. Innentől az az alapvető kérdés, hogy mit kezdünk a tökéletes társsal, vagy hogy változtatunk-e rajta, ha már nem tűnik annak – elvégre egy regényhez mindig hozzá lehet írni.

Olivier Pére-t, aki a paradicsomban akar nagy fesztivált építeni, egyetlen dolog akadályozza igazán: az, hogy nem tud ütőképes versenyprogramot összeállítani. Mivel a mustra úgynevezett A kategóriás rendezvény, a versenybe nemzetközi premiereket kell toboroznia. A filmes szakírók és kritikusok véleménye szerint évről évre mintegy kilencven-százhúsz jó fesztiválfi

lm készül (szerzői művészfilm vagy valami eredetiséget felmutatni képes zsánermű), ezeknek a hetvennyolcvan százalékát felszívja Cannes, a maradék pedig a szeptemberi Velence–Torontó „duettet” választja. Berlin így már csak egy-két remekművet tud magához édesgetni. Így hiába vannak Locarnóban sztárok, nagy retrospektívek (idén Otto Preminger életművét lehetett végignézni, már ha bejutott az ember a telt házas előadásokra), a versenyprogram legtöbbször legfeljebb a szemöldök emelésére adott okot.

Kivételek persze mindig vannak – mi most egyet találtunk: Peter Strickland Horror stúdió (Berberian Sound Studio) című művét. További jó hír, hogy ez a mű részben a „miénk” is – a Katalin Varga többszörösen díjazott rendezője (akit nem mellékesen minden magyar producer elzavart a tervével együtt, hogy végül a film megkapja az Európai Filmakadémia legjobb első filmesnek járó elismerését) most is számos magyar szakembert és művészt foglalkoztatott (például Ladik Katalint egy sajátos performance-szal) brit–olasz koprodukciójában. A hetvenes években, egy lepukkant itáliai hangstúdióban játszódó mozi középpontjában egy zseniális angol hangmérnök (a kiváló Toby Jones) áll, aki korábban dokumentumfilmeken dolgozott, és egyre inkább az erőszak-mozgóképek hatása alá kerül. A valóság így lassan eggyé válik a képzelettel, a fantáziával és a horror világával. A Berberian egy mesteri psycho, erőszakfilm az erőszak ábrázolása nélkül, számos filmtörténeti utalással és tisztelgéssel – mégis egyéni hangvételben. Ahogy Peter Strickland lapunknak fogalmazott, a nyilvánvaló David Lynch hommage mellett nagyon sok alkotótól „loptak”, de főleg Huszárik Zoltántól. Még szerencse, hogy van egy félig angol, félig görög rendező, aki mestere a magyar filmtörténetnek.

Kylie Minogue Leos Carax rendezőt kísérte el a fesztiválra