Azt kevésbé szokás emlegetni, hogy rögtön meg is állt, nem az történt, hogy Mozart fölfedezte a kürtöt, és attól kezdve egymást érik a nagy kürtversenyek, hanem rögtön a csúcsra repültünk, és érdemi hozzáfűznivalója a kérdéshez legközelebb Richard Straussnak volt, aki viszont családilag volt érintett, az édesapja volt kürtös. Mindaz, ami a Mozart kürtversenyek legszebb erénye, hogy kirángatta a hangszert a vadászhangulatból és a közeleg a posta! életérzésből, az egy elképzelt utókor szempontjából érdekes, a valós követőket jobban izgatta a zongora és a hegedű.

Ha jobban utánagondolunk, ez sem pontos, kürt kíséri a nagy, szomorú, de lassan bizalommal telítődő Mozart- és Beethoven-áriákat is, a hangszer maga egyenjogúsítódott az idők során, csak a versenyműi méretet és elmélyülést nem szánták rá sokan, és főleg: nem a nagy tehetségek. Így lett a kezdet, ha nem is vég, de csúcspont, egy szólókürtösnek ez a négy versenymű a lehetőség, hogy kiálljon a zenekar elé, és learassa a dicsőséget. Vagy talán ez sem. Nézem a borítót, nem a szólisták nevétől ragyog, nincsenek fényképek, és csak csillag jelöli, hogy most éppen David Jolley vagy William Purvis.

Mindketten nagyszerű játékosok, Purvis talán egy kicsit hamiskás a K. 447-es concerto lassú tételében, de két elegáns, olvadékony hanggal játszó hangszeres művész, akik a modern iskolát képviselik, úgy értem, nem akarják elleplezni a kürt rézfúvós jellegét, mint a leghíresebb kürtjátékos, Dennis Brain, hanem igenis vállalják a reccsenést, az ércesebb hangokat. Csak sokat nem adnak hozzá az élményhez. Meghallgattam néhány változatot, abból az időből, amikor még hitték, hogy lehetnek a világban sztárkürtösök.

Dennis Brain elképesztően meleg hangon játszik, Karajan vezényli a kíséretet, elég kemény, száraz zenekari hatást keltve, nyilván a hangtechnika a hibás, Brain már 1957-ben meghalt autóbaleset következtében, nem volt ideje újra és újra, és sztereóban is eljátszani a darabot az utókornak. Az ausztrál Barry Tuckwell fenomenális, könnyed, finom és mégis tartalmas, ideális Mozart-játékos. Hozzájuk képest ez a két amerikai túlságosan is karaktermentes.

Ahogy az Orpheus Kamarazenekar sem versenyezhet az elődökkel, még a Karajan-féle csúnyán szóló Philharmonia Orchestrával sem, amelynél a szólamok sokszínűsége sokkal jobban hallható. Persze van a zene élvezetének egy olyan, különlegesen magas foka, amikor már nincs szükség igazán nagy előadókra, a hallgató kiegészíti a hallottakat saját lelki gazdagságával és zenei ötleteivel. Aki már itt tart, annak ideális ez a lemez. De ha valaki akár csak egy hajszállal is veri a lécet, annak a számára vannak jobb választások is a polcról.