Egy antológia – legyen szó prózáról vagy versről – olyan, mint egy városi piac; jusson eszünkbe akár a Fény utcai, akár a trogiri óváros külső falához tapadó ponyvaerdő. A személytelenségnek már az innenső – a közelebbi – oldalán járunk. Mindenkivel szóba elegyedünk, nézelődünk, álmélkodunk. Végül az eredendően törékeny személyes szimpátia, valamint az aznapi áru minősége alapján választunk. Innen ezt, onnan amazt. Tudván, hogy – bizonyos értelemben – mindez csak káprázat. Nincs köze egy falusi vásártér mindent és mindenkit átszövő bennfentességéhez, sem a barátság mélységeihez. Egy antológiának nincs köze a regények vagy a szerzői novellás- és verseskötetek átható vonzásköréhez.

Turisták vagyunk, akikkel kedvesen bánnak – leginkább annak érdekében, hogy eladjanak nekünk valamit. Turisták, akik egy városi piacon átfogó képet vélnek kapni a társadalomról és az életről. Tapasztalatunk közelíthet ugyan a valósághoz, de magában hordozza a fatális tévedés lehetőségét, és egészen biztosan nem bizonyul pontosnak. Most éppen egy dán piacon járkálhatunk, a Scolar kiadó jóvoltából. Ahogy úgy ringatják a csípejüket, szemüket a földre szegezve – így szól a cím. A könyv maga szép. De miért adnak ennyire rossz címet egy – etalonszerepre szánt – válogatásnak? Üzletpolitika. Egyfelől ez egy ronda szó, másfelől pedig ez a válasz a kérdésre.

Janne Teller neve, nagy vihart kavaró, egyébiránt kiváló ifjúsági regénye, a Semmi óta Magyarországon is közismert. Második magyar nyelven megjelent könyvecskéjéről is rengetegen írtak (Ha háború lenne nálunk). Nem véletlen – és egyúttal érthető is – tehát, hogy a kortárs dán novellák antológiájának nyitó- és egyben címadó darabja Telleré. Érthető, mert ezt kívánja az üzlet. Egy antológia, akár kortárs dánokról beszélünk, akár viktoriánus angolokról, ritkán robbant bankot a könyvpiacon. Ha a lehetséges olvasó belelapoz a könyvesboltban, és rögtön Janne Tellerrel találkozik, jobb eséllyel megvásárolja a kötetet, mintha – mondjuk – Ida Jessen vagy Helle Helle neve néz vissza rá az ötödik oldal tetejéről.

Csakhogy a helyzet az, hogy Janne Teller ez esetben – magyar nyelven is elérhető művei közül – a legrosszabb formáját hozza. Novellája leginkább egy mesterkélten didaktikus és álságosan szemforgató, álpolitikailag álkorrekt pamflet. Itthon úgy mondanánk: nem éppen egy antológiadarab. A kezdeti – és a fent említett okok miatt érthető – nehézségektől eltekintve, illő és üdvös kortárs dán novellák tanulmányozásának szentelni időnket. A válogatás –Soós Anita munkája – igényes és szép ívű. Elismerés illeti a fordítók teljesítményét is, csakúgy, mint a szerkesztőét, hiszen a kiváló szöveggondozás mellett életrajzi kislexikont is találunk a szerzőkről a kötet végén.

A már említett Ida Jessen és Helle Helle mellett feltétlenül megjegyzendő Pia Juul (regénye, a Halland meggyilkolása mostanában jelent meg a Polar kiadónál), Peter Høeg, Simon Fruelund, Trisse Geil és Sven Holm neve. A pontos képről pedig, amit egy antológiából szerezhetünk, legyen elég annyi, hogy skandinavisztikában jártas barátaim esküsznek Naja Marie Aidt tehetségére, és habár sem értékítéletükben, sem a szerző képességeiben nincs okom kételkedni, magyarított novellája – finoman fogalmazva – nem hagyott mély nyomot bennem. Könnyen lehet, hogy tévedek, de a skandináv irodalmak közül a dán látszik legtöbbet küzdeni az irányzatok és a külsődleges stilisztikai jegyek ballasztjával.

A dánok különleges szerkezeteken és nézőpontokon agyalnak, előszeretettel csavarnak – akár fölöslegesen is – a történeten, míg a norvégok és a svédek egyszerű és alapos, szürke mondatokkal mesélik, ami van. Persze dán remekművekből sincs hiány, gondoljunk csak Morten Ramsland Kutyafejére – Horeczky Krisztina írt elismerően róla korábban a Népszabadság hasábjain – vagy Knud Romer könyvére, az Aki pislog, fél a haláltól címűre. Jelen válogatás novellái – döntő többségükben – a magányt, az egyedül maradás folyamatát, a kapcsolatok hiányát járják körül.

És csavarás nélkül, akár egyetlen rövid bekezdésben is képesek hosszú évtizedek sorsát „lepárolni”. „Felesége azonban nem nézett fel. Arcizma egyetlen rándulásával sem árulta el, hogy hallotta a szavait. Ez dühítette Paulit, és úgy reagált, ahogy az évek hosszú során megszokta. Hallgatott. A szavak összekavarodtak benne, és a hallgatás után úgy érezte magát, mint az a gyerek, akit senki sem szeret. Mintha egy koromsötét helyiségben lenne, zárt ajtók mögött. Megsajnálta saját magát.” (Ida Jessen: Holttest a mezőn)