Az amúgy is rugalmas kánon, sőt kánonok átírása helyett inkább arra helyezték a hangsúlyt az előadók, hogy többet tudjunk meg a kommunizmus idején feledésre ítélt szerzőkről és műveikről. Ugyanakkor kétségtelen: fennáll a szándék, hogy politikai szerepvállalásaik miatt kényesnek tekintett vagy pusztán csak elfeledett szerzők műveit rehabilitálják, újra reflektorfénybe helyezzék, beszéljenek róluk. De mindezt a szélesebb értékválasztás nevében és nem hatalmi eszközökkel kívánják elérni.

Előzmények

Az előzetes várakozások ellenére békés, nyugodt hangulatban zajlott az írótábor FOTÓ: MTI VAJDA JÁNOS

Igazából még el sem kezdődött az idei írótábor, máris fellángolt körülötte a vita. Eltiltva és elfelejtve, A hallgatás és elhallgattatás évei a magyar irodalomban címmel meghirdetett tokaji írótábor felhívásában jelezte: számtalan eszköz állt a hatalom rendelkezésére, hogy 1945 és 1965 között létrehozza az általa teljes mértékben uralt és irányított irodalmi életet. Az így létrehozott kánon számos értéket is magában foglalt ugyan, ám a különböző politikai időszakokban könyörtelenül kiiktatta a köztudatból a vele azonosulni nem képes, nem hajlandó alkotókat és életműveiket.

Főként a polgári értékeket tükröző irodalmi műveket. Így törölték a II. világháborút követő évtizedek magyar irodalmából például Bánffy Miklós, Dsida Jenő, Hamvas Béla, Ignácz Rózsa, Kodolányi János, Kós Károly, Márai Sándor, Mécs László, Nyirő József, Reményik Sándor, Tormay Cecile, Várkonyi Nándor,Wass Albert és más írók nevét. A cenzorok munkájának máig érvényes hatása a sok, ma is hiányos változatban közkézen forgó könyv, a torz és hiányos értékrendet közvetítő tankönyvek, a politikai tabuk alapján létrejött hamis kánonokat körömszakadtáig védő szakemberek utóvédharca. A 40. Tokaji Írótábor felhívja tehát a figyelmet a jelen kétarcúságára, egyszersmind ösztönzi egy előítéletekkel teli, értékzavaros korszak örökségének felmérését és felszámolását.

A felhívás hatására az ELTE Magyar Irodalom- és Kultúratudományi Intézetének Intézeti Tanácsa is kiadott egy közleményt. Jelezte: meglehetős értetlenséggel fogadta a felhívást, melyben négy írószervezet a jelenlegi magyar irodalmi kánonok radikális revíziójára szólít fel. Elfogadhatatlannak tartja a felhívás előítéletekkel teli általános megállapításait, és hangsúlyozza: a hajdani, represszióra épülő szocialista kultúrpolitika hiteles bírálata nem mehet végbe ugyanazokkal az eszközökkel, amelyek a bírált rendszernek voltak a sajátjai. Ugyanakkor károsnak ítél minden olyan szándékot, amely a kánonok alakulásának politikai befolyásolására s különösen a kánonok egységesítésére irányul.

A vita és a párbeszéd az irodalmi folyamatok természetes velejárója, ám a vita ideologikus kiélezése nem szolgálja a magyar irodalmi kultúra ügyét. A pengeváltás után tehát nem kevesebb volt a jubileumi írótábor tétje, mint hogy valódi párbeszédet indít-e el, s kezdeményezi-e az újra felfedezni vágyott értékek széles körű elfogadását, vagy kihasználva a hatalmi hátszelet, elkezdi lefektetni az új kánon alapjait.

Több mint húszezer cím

Az, hogy van miről beszélni, már az első napon kiderült. Sipos Anna Magdolna kis diktatúratörténete arról számolt be, hogy ’45 és ’53 között négy hullámban folyt le a köz- és magángyűjtemények megtisztítása a nem kívánatos művektől. A károsnak ítélt kötetek sorsa a bezúzás lett, mert a könyvégetés a nácik hasonló, világraszóló akciója miatt meglehetősen rossz akusztikával bírt volna. Másrészt így a papírt is újra lehetett hasznosítani... Márpedig nem kismennyiségről volt szó: a kérdéses időszakban mintegy húszezer cím semmisült meg. Könyvek, folyóiratok, dokumentumok, de kották és hangfelvételek is. Ekkor ment végbe a tankönyvcsere, ekkor tisztultak meg az iskolai és népkönyvtárak, és derült ki, hogy milyen olvasmány méltatlan a kulturális felemelkedés útjára lépett dolgozók figyelmére.

Ekkor cserélték le Tamási Áron Ábelét, Milne Micimackóját, Sebők Zsigmond Dörmögő Dömötörét Gajdar Timur és csapatára, Mihajlov Utazás a Szovjetunió térképén című korszakos alkotására. Ugyanakkor 428 magyar és külföldi szerző teljes életműve került indexre Rejtő Jenő és Karl May kalandregényei, Passuth, Bánffy, Herczeg, Proust és Sartre művei, Szerb Antal világirodalma. Az „elavult” könyvek jegyzékei természetesen igen fogékonyak a polgári életmódot bármilyen formában tükröző művekre, így esik egyszerre áldozatul a tisztogatásnak Kosztolányi és Tormay Cecile.

Abban viszont már nem alakult ki konszenzus, hogy meddig tartott a cenzúra. Sokan az enyhülés időszakának tartják a hetvenes, nyolcvanas éveket (ekkor több indexre tett mű is megjelenhetett), mások viszont úgy vélték, ezek a viszonyok mindmáig fennállnak. Cenzúra nem vész el, csak átalakul, fogalmazott például az egyik hozzászóló. Ma éppúgy el lehet jelentékteleníteni valakit és műveit, mint annak idején. Csak a módszerek finomodtak: a kényesnek tartott alkotás nem kerül a boltokba, nem jelenik meg róla kritika, egész egyszerűen „lenyelik”, miközben folyik a jelentéktelen írók felmagasztalása (például –mint mondták – Moldova Györgyé).

Erős mondatok

Természetesen nincs és nem is lesz írótanácskozás fűszer nélkül. A csípősebb gondolatok között Lánczi András azt a téveszmét elevenítette fel, hogy minden, ami modern, az abszolút jó. A modernség szemszögéből a művészet csak művészet, és minden, ami a saját körén kívül esik, az hozzá képest förmedvény, nem magas irodalom. Főleg gyanús a gyökerekkel, hagyományokkal, múlttal való foglalkozás, és az erkölcsi kérdések tárgyalása sem képezi a tudás részét. A baloldal szereti magát a modernséggel és a progresszióval azonosítani, és ennek nevében kijelölni, hogy mivel szabad foglalkozni és mivel nem. És így kisajátítja a minőség fogalmát is. De ugyanígy használja az ostoba és a fasiszta szavakat (akárha furkósbot lenne), annak megbélyegzésére, ami vele szemben áll. Mint mondta, ’45 után Európában új ideológiát vezettek be: a demokrácia fogalmát.

Így ma is könnyű antidemokratikusnak nevezni mindazt, ami nem szimpatikus. A demokrácia cenzúrája a kirekesztés, ennek legfőbb eszköze pedig az elhallgatás. Régebben a politika, ma a piac határozza meg, hogy mit fogadunk el értékes műként, mondta Czakó Gábor, aki a tanácskozás legerősebb mondatával ajándékozta meg az egybegyűlteket. A náci, a szocialista művészet és a hollywoodi sikerfilmek mögött ugyanaz a szellem dolgozik: az antikrisztus. A valódi művészet tétje az üdvösség, az álművészeté a bevétel. Az előbbi felemel a metafizika szférájába, igazi katarzissal ajándékoz meg, minden más csupán giccs. Ilyen a mai magyar irodalom kilencven százaléka.

Nyirő és Tormay

Másnap már konkrét szerzők konkrét műveiről esett szó, így elevenítették fel Bánffy Miklós, Márai Sándor (talán őt kell a legkevésbé rehabilitálni), Hamvas Béla, Kodolányi János, Karácsony Sándor, Reményik Sándor, Kovács Imre és Várkonyi Nándor életútját, irodalmi pályáját. Az előadások nem a meglévő, elismert és kanonizált szerzők behelyettesítését, sokkal inkább a megismertetést, az annak idején megfogalmazott politikai vádak megcáfolását tűzték ki célul. Hiszen, ahogy Szentirmai János mondta egy interjúban: kismesterek nélkül nem látszanak a nagyok sem. A legkényesebb pont – mint az talán várható is volt –, Nyirő József megítélése körül alakult ki. Pontosabban politikai szerepvállalása körül. A Nyirőt bemutató Medvigy Endre tisztességes, becsületes magyar íróként írta le a szerzőt, akit a körülmények sodortak ide-oda és mindvégig megőrizte jó szándékát. (Mint tudvalevő, Nyirő követte az úgynevezett nyilas parlament tagjait előbb Sopronba, majd Németországba).

Vasy Géza szerint viszont nem szabad lenullázni a negyvennégyes szerepvállalást, és ki kell mondani: rossz döntéseket hozott. A fekete bárány attól még fekete marad, ha lenyírják a szőrét, hiszen attól még újra és újra kinő. Magunknak ártunk, ha ezt nem ismerjük el – tette hozzá. Ugyanakkor azt is hangsúlyozta, hogy ettől a műveivel még foglalkozni kell. Ha Lukács György munkásságát is függetleníteni lehetett a rossz döntésektől, akkor ez Nyirőt is megilleti. Némiképp hasonló a helyzet Tormay Cecile írónővel is. Abban az értelemben mindenképp, hogy az utóbbi időkben fellobbant érdeklődés itt is inkább politikai, mint esztétikai természetű.

Kevesen tudják, hívta fel figyelmünket a tényre Kollarits Krisztina, hogy a Horthyhoz hű Tormay, aki annak a kornak meghatározó közszereplője volt, közel került a Nobel-díjhoz is: bekerült a szűk ötös döntőbe, ám a lobbierő végül nem mellette állt. Ma civil kezdeményezésre visszaállították az emléktábláját, és szobrot kapott, ami Kollarits szerint mindenképpen jelzi: forgatják a műveit. Kollarits úgy véli, a Nyugat rehabilitációja során átestünk a ló túloldalára, hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy más színvonalas lap nem is volt akkoriban, és csak az számított jelentős szerzőnek, aki a Nyugatban publikált. Pedig érdemes lenne megvizsgálni például a szintén indexre tett Napkeletet is, melynek Tormay volt a főszerkesztője.

Zárszó

A békés, nyugodt tábori hangulathoz némi önvizsgálat is hozzájárult a tanácskozás utolsó napján, mikor is a tokaji írótábor jövőjéről esett szó. Hiba volt, hogy szándékaink ellenére nagyobb nyomatékot kapott az írótábor felhívásában az elveszett értékek feltárása, vélte Pomogáts Béla. Így az irodalomtudósok úgy gondolhatták, megbecsült szakmájuk ellen indul támadás,miközben senkinek sem érdeke, hogy ez az alig elkezdődött vita elmérgesedjen. Az írótábor perspektíváját pedig abban látja, ha képes lesz újra felépíteni a magyar irodalom szellemi egységét. A két tábor írói között ugyanis nem csupán bizalmatlanság feszül, de nem is olvassák egymás műveit, így a kommunikáció válsága már tragikus méreteket öltött. A jövőben segíteni kell eme válság feloldásában, hiszen nem vagyunk mi olyan nagy nemzet, hogy két kultúrát és két irodalmat engedhessük meg magunknak, tette hozzá.

Vasy Géza az írótábor iránti megnőtt érdeklődést két tényező szerencsétlen egybeesésével magyarázta: a Nyirő-temetés és a felhívás megjelentetése: ez adhatott okot a félreértésekre.Nem bánta a sajtó kitüntetett figyelmét Mezey Katalin sem, hiszen így legalább kiderült, hogy a tanácskozás csupán egy magasabb szellemi pontot keresett, ahonnan jobban belátni az irodalom egészét. Ráadásul húszperces előadásokkal csupán elindítani lehet egy folyamatot, és nem lezárni. A folyamat az értékek köreinek kiszélesítése lenne, és épp ebben látja az elkövetkező írótáborok fő célját is: még tovább növelni az el- és befogadott szerzők és művek számát.