A helyzet komolyságát jelzi, hogy a hétköznapi, szakmai jellegűként aligha definiálható éjszakai program után hazatérő kolléga a tévéműsort böngészi hajnalban, hátha éppen akkor randevúzik alkotókedve az analízis tárgyával. Persze a kevéssé világos napszak előrehaladott szakaszában ritkán lelhető fel csúcsprodukció a tévében, főként mert azok az órák nem feltétlenül tartoznak a főműsoridőhöz. Igaz, a telepesek sem az ékszerboltban keresték az aranyat.

Ám a furcsa kísérlet ezúttal nem sikerül: már a kínálat első sorai is agyzsibbasztóak, amennyiben a Vers éjfélkor című TV2-es tartalom 4 óra 10 perckor, máskor 2 óra 55 perckor startol.

E fölöttébb nehezen megoldható rejtvény csupán megerősíti bő kéthetes kutatásunk eredményét: a magyar televíziózásnak olimpia kell. Az ugyanis többet segít rajta, mint amerikai kisvároson a három műszakban robotoló Superman.

A nézők ugyanis ebben az időszakban a vetélkedő bűvkörében élnek, így a képernyőre küldött műsorok többsége a háttérbe szorul. Még a híradókból is elfogynak a hétlábú koalák, ha magyar érmes érkezik Ferihegyre. Az általános érdeklődést csöppet sem csökkenti, hogy néhány riporter teljesítménye az ötkarikás játékok színvonala helyett a háztömbviadal nívóját idézi, mert olyankor a rádió segít. Vagy mindegy is, mit mond a szpíker, mert a szurkolás zaja lényegében hallhatatlanná teszi tevékenységét, beszélnek helyette a képek. Hogy miféle őrületet okozhat a csúcsesemény, arra jellemző, hogy a Magyarország–Izland kézilabda-negyeddöntő idején önkényes munkastopnak lehettünk tanúi, s szánalmas sztrájktörőnek tetszett, aki elmozdult a képernyő elől.

Ennek is köszönhető, hogy az RTL Klub büntetését anélkül tudta le, hogy az különösebb zavart okozott volna az ügymenetben. A szép emlékű Mónika-show miatt elrendelt „sötétség” nem osztotta meg a társadalmat, legalábbis a szankció ellen tiltakozó békemenetek biztosan nem masíroztak a körúton. Mindez azt jelzi, hogy a celebszülőosztályok őszi reneszánsza talán elkerülhető lenne, ha az ország permanens olimpiai készültségbe helyezkedne. Nyilván vannak objektív okok, amelyek akadályozzák a terv megvalósítását, pedig nincs az a sokadik 50 kilométeres gyaloglás, amelynek hajrája ne konkurálna a legnézettebb magyar csatornák műsorainak meghatározó többségével. Mi több, a verseny lénye gében sima lenne, ha a megméretés utáni interjúk nagyobbik része nem a játékvezetők vegzálását tekintené céljának, s esetleg ritkábbak lennének a „Hogy érezted?”-témakörben fogant felvetések.

De akárhogy volt, szórakoztatott. A tévés cégek ezért is fizetnek fölfoghatatlan összegeket a sportesemények közvetítési jogaiért, mert ott teljesítmény, érdem és szórakoztatás találkozik. Egyéb témában ez meglehetősen ritkán esik meg. Nem véletlen, hogy errefelé az úgynevezett sztárok kedvenc karfiolfőzelékéről, illetve frontális ütközésekről s fulladásos halálokról szóló tájékoztatók dominálnak, már ha az illetékesek nem éppen a bekamerázott házban élő felnőttek kevéssé komplex dialógusait küldik versenybe.

Fájdalom, most négy évig nincs műsoron az ötkarikás verseny, elfoglaja a helyét a labdarúgó-bajnokságnak becézett NB I, s újra eljön a politikai komisszárok és a tehetségkutatók elődöntőseinek kora. Már csak heteket kell várni, hogy debütáljanak a kereskedelmi csatornák új műsorai, esetleg a köztévé kínálata frissüljön.

S igen nagy örömet szerezne, ha a hóembert – a szokásoktól eltérően – a nyári napról nem a szoláriumba küldenénk be. Ott ugyanis az sem menti meg, hogy új csövek vannak a gépben.