Az ember nagyságú bőröndökből, raklapokból, hordókból álló, képzeletdús díszlet a kezdetekkor egy, a fiumei kikötőből induló hajót modellez. Az egyesült álmaikért hosszú útra induló szegénylegények kártyázással, szkanderezéssel ütik el az időt; egyetlen nyugtalan fi ckót látni, aki hímzett címeres kispárnáját szorongatja, és éjjel képtelen lesz elszenderülni. Remek – noha hosszúra nyúló – epizód, mikor a tengeribetegséggel küzdő utasok dülöngélnek a hajófenékben, míg vészjósló morajlásokat, kürtszót hallani. Kisvártatva egy copfos leány árnyalakja jelenik meg a vetítővásznon, amely majd átváltozik a New York-i Szabadság-szoborrá. A megérkezés ábrázolása Ellis Islandre elégikus és eredeti – ezért hat közhelyesnek, amikor fölcsendül Dvoráktól az Újvilág-szimfónia. Hamarosan azonban egyre durvább, fenyegetőbb, majd üvöltő férfihang hajtogatja, akár egy automata: Do you speak English?

A közel másfél órás opus az ún. hunkyk (azaz izompacsirták, amely a kelet-közép-európai bevándorlók gúnyneve volt) hányattatásait mutatja be a megalázó orvosi vizsgálattól (a férfiak hátára írnak egy-egy H-betűt krétával) a pennsylvaniai bányászléten át egy erőszakos halálesetig. Noha a klasszikus, történetmesélős táncjáték sötét tónusú, mégsem képes megrendíteni, részint, mert sokkal inkább szentimentális, mint vigasztalan. A kilenc karakter emellett sematikus, többségük tökéletesen egyforma-seszínű. Kivétel: a gaz, gigerli, homoszexuálisnak tetsző, kapitalista munkafelügyelő; az elcsábított-elzüllött – majd agyonvert –, izgága fiatalember; a honvágytól szenvedő, sorstársa által meglopott, babája után sóvárgó emigráns (Fitos Dezső). Ugyanakkor a bár ingatag színvonalú, kissé monoton munka számos jelenete kiváló: ilyen, amikor a verítékező fér fiak a hordókból, raklapokból, bőröndökből, kötelekből fabrikált bányában dolgoznak, vagy az ingertelen napokat (alvás, robot, ivászat) bemutató, egyre sebesebb tempójú, burleszkszerű etűd. Komikus azonban, hogy a fémállványzatról a mélybe ugrani készülő ifjú mindjárt a többiek által meghiúsított öngyilkossági kísérlete után bőszen dalol a traverz tetején, fél play back – s hirtelen előkerül a hegedű, a dob és a gitár is.

A jelentős férfienergiákat mozgató munka túlzottan leegyszerűsített, populáris, külsőségeiben pöpec, de nem kommersz – ellentétben a Michael Flatley emlőjén fölcseperedett, „autentikus” néptáncesztráddal kalmárkodó bandériumok vacakságaival. Az akrobatikus elemekkel fűszerezett koreográfi a (verbunkos, legényes, mezőségi és kalotaszegi motívumokkal) gondosan kidolgozott, és van benne elegancia. Darabos Péter, Fitos Dezső, Fundák Kristóf, Moussa Ahmed, Módos Máté, Pálffy Zoárd, s a Honvéd Táncszínház triásza: Popovics Márk, Sánta Gergő, Tókos Attila előadásmódja hibátlan, többször virtuóz. A befejezés mégis a produkció legfőbb gyengeségének afféle summázata: az Empire State Buildingépítkezést idéző állványzaton állnak a munkások, és lesik, amint legkorosabb honfitársuk egy bőröndön fekve kalimpál a karjával-lábával. A szimbolikus jelenet (Fitos hazaúszik a párjához) azonban sokkal inkább megmosolyogtató, mint költői-balladisztikus. Merthogy az utóbbihoz szükséges kifinomultság, biztos stílusérzék hiányzik a személytelen Tántorgókból, amelyre így a szépelgő, bumfordi mélabúval elegyített pátosz lesz a jellemző – a hontalanság és az illúzióvesztés tragikuma helyett.

Jelentős férfienergiákat mozgató munka