A harci papírrepülőhöz hasonlóan látványos innováció volt az a háromszáz gyufafejből készített bomba is, amelyet lakásuk folyosóján üzemelt be, valamint az embercsapdaként alkalmazható óriási pókháló, amelyet édesanyja lefejtett pulóveréből szerkesztett.

Azt mondja, később, a filmkészítésben sem a művészet izgatta, inkább a kísérletezés lehetősége. Az, hogy olyan módon fejezze ki magát, ahogy más addig nem tette. A képpel, pontosabban a fotográfiával először tizennégy éves korában kacsintott össze, amikor baráti meghívásra Moszkvába utazhatott, ahol egy Illés-nagylemezért cserélt 16 mm-es kémfényképezőgéppel készített több száz kockát.

Szégyenlős fotográfus volt, kevésbé az embereket fényképezte, inkább a Moszkvában tapasztalható éles ellentmondásokat: a fényes Kalinyin sugárutat, majd az attól néhány háztömbnyire található nyomort, a díszes templomokat és a mögöttük megbújó szutykos kocsmákat.

1969-ben kétkezi munkásként került a filmgyárba. Villanyszerelőként, elektroműszerészként dolgozott, s közben zavartan nézte, miként zsizseg körülötte a hírességek kényes és sokszor hazug világa.

Talán ennek ellenében kezdte érdekelni a más nézőpontú filmkészítés. Első amatőrfilmje, a Bisztró egy súlyos hangulatú, néhány perces fekete-fehér alkotás, amely koncentráltan mutatja be a szegény sorsú, munkába induló melósokat, sűrűn bevillanó vágóképekkel rápillantva már-már túlvilági ipari tájakra. Hosszú ideig filmezte a bisztrót és annak népét, titokban, kabátjába rejtett kamerával. Néha rajtakapták, ilyenkor alaposan megkergették. Egy alkalommal az utcáról a bejárat életét rögzítette, amikor két nagydarab alkalmazott a bisztróból kirontván éppen az orra elé hajított egy részeg hajléktalant, aki elesett, beütötte a fejét a járdaszegélybe, és a feje erősen vérezni kezdett. Szirtes fejében akkor villant át először az ilyen típusú filmkészítés súlyos morális kérdése: adott helyzetben segíteni vagy filmezni? Ő inkább segített, mert úgy gondolta, az ember elsősorban ember, csak másodsorban filmes, fotós, dokumentátor vagy kísérletező. Bár később a sokkoló dokumentumfilmjeiről ismert Gualtiero Jacopetti egyik híres-hírhedt története is erősen elgondolkodtatta. Jacopetti vé gigjárta a világ zűrös szegleteit, egyszer Afrikában forgatott, ahol a zsoldosok éppen ellenálló gyerekeket végeztek volna ki reggel, de Jacopetti megkérte őket, hogy halaszszák a kivégzést délutánra, mert akkor kedvezőbbek a fények a filmezéshez. A rendező ezért öt év felfüggesztett börtönbüntetést kapott Olaszországban, ő viszont állította: ezzel a világszerte felháborodást kiváltó, megrázó felvétellel többet használt az afrikai éhezőknek, mintha ágált volna a zsoldosok amúgy megváltoztathatatlan döntése ellen.

Szirtes előbb baráti bulikon vetítette a Bisztrót, majd abban a filmklubban, amelyet éppen a filmgyárban szervezett, ha tetszik: a filmkészítésben oly gyakori kedélyes semmitmondás ellen. Később fogta vetítőgépét, vásznát, magnóját, és még Huszárik Zoltánhoz is elment, hogy megmutassa a Bisztrót. A lakása elé érve aztán elszállt a bátorsága, bekopogni sem mert, csak ült a lépcsőházban hoszszú órákon át, mígnem hajnali kettőkor önmaga gyávaságától megszégyenülten hazament.

A Hajnal című, az előzőhöz kicsit hasonló filmjét 1973-tól 1978-ig készítette. Szuggesztív külvárosi helyszíneket keresve, éppen a Gázgyár díszletszerű épülettömbjét örökítette meg, amikor fegyveres őrök szakították félbe a forgatást, a filmet a Belügyminisztériumba küldték, ahol előhívták, hogy ellenőrizzék, nem folytat-e Szirtes kémtevékenységet. Megállapították, nem folytat ilyet, ezért viszszaadták a tekercseit, és maguk sem gondolták, hogy még egy ötletet is adtak neki ahhoz, hogy a továbbiakban miképpen tudja a Belügyminisztérium költségén előhívatni nyersanyagait. Amikor sokadszor alakította úgy a helyzetet, hogy leforgatott snittjeit a belügy költségén dolgozzák ki, titkos beszélgetésre kérték, azt kutatva, vajon vállalkozna-e arra, hogy besúgó legyen. A beszélgetés végén Szirtes – maga sem tudta, miféle kamikaze vakmerőséggel – azt mondta az őt beszervezni szándékozó tisztnek: Maga kőműves, a téglákat rakja egymásra, én villanyszerelő vagyok, fényt viszek az embereknek. Maradnék a szakmámnál...

Telt-múlt az idő, Szirtes András mind feljebb léphetett a filmgyár ranglétráján, végül vágó lett. Esténként ebbéli minőségében még a Magyar Televízióban is vállalt másodállást, ahol munka után folyosóra dobált, fel nem használt „filmes szemetet” kukázta, tudományos anyagok szalagjait mentette – magának. Időnként összehívta a barátait, és találomra levetített belőlük néhányat, mintegy felmutatva a képhasználat újabb szokatlan lehetőségét, és megalapozva a későbbi vándormozis életét. Egyre-másra forgatta furcsa filmjeit, alkotásaihoz sajátos effekteket dolgozott ki. A Hajnalhoz például egy grillcsirkesütő motorját használta, de szakmai részletekbe e helyütt nem bocsátkozunk.

A Hajnallal aztán megnyerte az oberhauseni kísérleti filmfesztivált, és ettől az elismeréstől kicsit filmesként is kiegyenesedett az élete. Immár a Balázs Béla Filmstúdió tagjaként készíthette furcsa szürrealista, dadaista költői filmjeit, köztük A pronumabolyok történetét, amely kultuszfilm lett a fiatal értelmiség körében.

Szirtes András negyedszázadot dolgozott a Mafilmnél, de eközben kalandos időszakok is voltak az életében.

1984-től három évig vándorolt a természetben, hogy az egyik Georg Büchner-novella skizofrén hősének lelkiállapotát a felhők játékával, mikroszkopikus felvételekkel és Mahler zenéjével jelenítse meg. Elkészült a Lenz című film, amelyért kétéves amerikai ösztöndíjat kapott, 1989-ben visszatért, de ahogy ő fogalmaz: nem érezte jól magát a rendszerváltozás környéki furcsa, eufórikus osztozkodásban. Ezt követően egy rozzant lakóbusszal évekig Franciaországban vándorolt, előbb egy készülő alkotásához Sade márki életét, annak helyszíneit kutatta, később az éppen százéves születésnapjára készülő filmművészet tiszteletére kisebb anyagokat forgatott korabeli felvevő géppel. Ezeket éjszaka előhívta, és másnap afféle vándormozisként, régi kurblis vetítőgépekkel mutatta be kisebb falusi klubokban, kocsmák udvarán helybéli zenészek kíséretével. Kutatott, komédiázott, vándorolt, és a film napra századik születésnapján, 1995. december 28-án ugyanott ugyanabban az órában, ahol és amikor a Lumiére fivérek bemutatták első tekercseiket, a párizsi Grand Café Indián szalonjában Szirtes András is levetítette saját felvételeit.

Immár filmrendező lett, kapott aztán Balázs Béla-díjat.

Egy ideig a Kopaszi-gát mellett horgonyzó úszóházban élt, tizenhat éve Kisorosziba költözött, tíz éve egyedül, mintegy remeteként bíbelődik saját munkáival. Összevágta huszonöt évig forgatott filmnaplóját, kézműves technikákkal manipulált szép női portrékat készít, megírta Vándorszem című önéletrajzi kötetét, most ennek folytatásán dolgozik. Néha filmeket is készít, legutóbb a Juliette címűt mutatta be a filmszemlén, amelyet a kritika – ha finoman akarunk fogalmazni – nem fogadott kitörő lelkesedéssel. Három forgatókönyve is készen áll a megfilmesítésre, de még nem talált hozzájuk igazán jó producert. Azt mondja, semmi baj, legalább úgy érzi magát, mint fiatalabb korában. Mintha egy kimerevített képkockáról nézné az időt, mely fontoskodva sürgölődik a világban, és nehezen tűri, ha valaki csak elnéző mosollyal legyint rá.

Névjegy

SZIRTES ANDRÁS 1951-ben született Budapesten. Filmrendező, operatőr, vágó, színész és író. 1969-től a Mafilm munkatársa: villanyszerelő, műszerész, kábeles, segédmikrofonos, szalagjátszós, vágóasszisztens, vágó, segédoperatőr, operatőr, rendezőasszisztens, végül rendező. 1973–1977 között a Színház- és Filmművészeti Főiskola hallgatója is volt. Alkotásaiért több elismerést kapott, köztük 1998-ban Balázs Béla-díjat.