Mennyit ér egy lájk?
Másrészt „tálcán kínálják” neki a közéletre gyorsan reagáló éles-vicces mémeket is, amelyek ha találóak, végigsöpörnek a közösségi oldalon. Néhány kiemelt fontosságú esemény tekintetében szintén naprakész lehet bárki anélkül, hogy akár egyszer bekapcsolta volna a tévéjét. Mindezek mellett lássuk, milyen a Facebook kulturális kínálata!
Vannak intézmények, amelyek nem fektetnek nagyobb energiát az ügybe, és akárcsak a hétköznapi kommunikációjukban, kizárólag naptárként használják a felületet. Rosszul teszik. De visszaüthet ennek ellentettje is, amikor ötpercenként posztolnak valamit: ez a buzgóság egy idő után kontraproduktívvá válik, az ismerősök úgy érzik, „teleszemetelik” az oldalt. A programajánlat mellett a kultúrpolitika is helyet kap a Kulturális veszteségeink és nyereségeink csoportokban. Megint másik kategória az a felhasználó, aki a saját profilján űz sportot abból, hogy minél többen megosszák bejegyzéseit, fotóit. Ez utóbbiak közé tartozik a moszkvai Dmitry Polgar, akinek majdnem ötezer ismerőse és 3600 ismeretlen feliratkozója van. Zseniális fotók kerülnek ki az oldalára, ismert és ismeretlen fotográfusoktól hírességekről és az utca emberéről. Polgar bizonyára irgalmatlanul sok időt tölt a számítógép előtt, feltehetően fotós oldalakat, archívumokat, a könyvtárak netes felületeit bújja, különböző megosztó oldalakon kutat. Legutóbbi kedvencünk: André Kertész képén Marc Chagall, felesége, Bella és lánya, Ida. Vannak tematikus napjai is a 46 éves felhasználónak: hétfőn a 79 éves, amerikai Bruce Davidson képeit töltögette fel az oldalára, kedden a 82 évesen 1994-ben elhunyt francia Robert Doisneau-ét.
Minden a vizualitás felé tolódik –állapítja meg a Liget folyóirat szerkesztője, Horgas Judit, és hozzáteszi: populárisabb a fotó, főként az archív forgalom a neten, mint a szövegé. Bőséges a felhozatal zenéből is, az önjelöltek gyakran hajmeresztő önpromóciós videói mellett akár értékes régi felvételekre is rábukkanhatunk, hiszen a blogok, oldalak, gyűjtőhelyek szerencsére előválogatnak helyettünk.
Az irodalommal és ökológiával foglalkozó Liget és az általános iskolásoknak szóló Szitakötő kapcsán szembesültek viszont azzal a gonddal, hogy még a négyezer „ismerősük” sem olvas el hosszabb szövegeket a Facebookon. Négy-öt sor a maximum, nagyjából egy versszaknyi. Annyit tehetnek, hogy kiválasztanak egy írásból, novellából, versből egy szép vagy fájdalmas, netán aktuális, ezért ütős rövid részletet. Ha telibe talál, akkor záporoznak a lájkok.
Hogy mennyit ér egy lájk? Nem sokat. Akkor van valódi értéke, ha az olvasó aztán tényleg az egész művet megkeresi a könyvespolcán, vagy elolvassa a teljes ajánlott cikket, írást. Mert nincs mit szégyellni, a közösségi oldal remek marketinglehetőség, nemcsak maguknak, hanem azoknak a művészetbarátoknak, akiknek értékes, érdekes posztjait a kulturális szolgáltatók is „viszontoszthatják”. A Facebook – fájdalom, de – nem ad mélyebb műveltséget, felhasználója a gyorsan, könnyen fogyasztható, élvezhető kultúrát kultiválja – állapítja meg Horgas Judit. Akadt már olyan bejegyzés, ahol egy olvasó dicséretképpen egyetemi kurzushoz hasonlította a Liget oldalát. Ez tévedés, hiszen hogy lenne az egy pársoros idézet?
Caruso néven hozta létre a zenés színházhoz kapcsolódó blogját Karczag Márton. Fölösleges szellemi energiáit akarta itt levezetni, és közel hozni kedvelt műfajait az operától, balettől idegenkedőkhöz. A bloghoz Facebook-oldal is kapcsolódik, amelyre főként videókat, képeket tesz fel a saját blogposztjai mellett. Ő is azt tapasztalja: „lájkolói” szívesebben hallgatnak meg egy áriát YouTube- videóról,mint hogy elolvassanak egy hosszabb írást. Persze, így is jóval többen olvassák el a bejegyzéseit, mintha ignorálná a közösségi portált, amelyre pluszként közvetítésekről, évfordulókról, eseményekről szóló híreket is kitesz. A Caruso Facebook-oldalát 1350-nél is többen követik, közülük mindössze 61 ember a szerző személyes ismerőse.
A legnagyobb karriert talán Nyáry Krisztián bejegyzései futották be. Esze Dóra írta a posztjairól: „tankönyv- és közterület-kompatíbilis magyar írókat ábrázoló fényképek”. A szerző ugyanezt szórakoztató ismeretterjesztésként aposztrofálta. A fotók alatt – javarészt szerelmi tárgyú – anekdoták olvashatók az írókról-költőkről-művészekről, ismert vagy ismeretlen részletekkel fűszerezve. Volt, aki irodalomnak álcázott bulvárt látott a sorozatban, mások forrásmegjelölés nélkül összegyűjtött pletykákat, akadt, aki túl macsó szövegeket. A legtöbben mégis hálásan olvasták és osztották meg ezeket a gyakran irodalmi igényességű írásokat, amelyek állítólag könyvben is megjelennek majd. Nyáry Krisztián több cikkben említette: síelésről keresgélt a neten, amikor rálelt Radnóti Miklós és Fanni téli képére. Posztolta, és meglepően sokan reagáltak rá. Ezt egy Kosztolányiékat ábrázoló fotó követte, amely szintén népszerű lett, ezért barátai szórakoztatására folytatta a sort. Egyszer azon kapta magát, hogy az ismerősök (később az ismeretlen feliratkozók) követelik az újabb sztorikat. Bónuszként az mostanában összehozza a gasztronómiát és a hírességeket, legutóbb arról írt, hogy a Gundel-palacsintát Márai Sándor és felesége, Matzner Lola találta ki. Az olimpia idején sem unatkozott, régi olimpikonok és olimpiák sztorijait mesélte.
Harsányi László azok közé tartozik, akik a kultúrtörténet részének tartják Nyáry írásait. Saját oldala, a Magyar művészek 1939–44 szintén a régmúltba utazik vissza. A Holokauszt Emlékközpont korábbi igazgatójának fő témája az OMIKE Művész akció (a rövidítés az Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület nevét takarja). Ez 1939-ben indult, Hevesi Simon főrabbi javaslatára, és csatlakozva azokhoz a kezdeményezésekhez, amelyeket 1938-tól a zsidótörvények hatásainak kivédésére, a zsidók megsegítésére hoztak létre. Nemcsak az ellehetetlenített művészeket, írókat, zenészeket akarta jövedelemhez juttatni, hanem a magyar zsidóságot is igyekezett megtartani azon a kulturális színvonalon, ahová addig eljutott.
Ezt a művészakciót kutatja Harsányi, sőt ha pályázatokon nyer rá pénzt, jövőre két kiállítást és koncertet is szervez az OMIKE-s tagok munkáiból. A kutatás részeredményeinek bemutatására pedig mi lenne jobb hely, mint egy Facebook-oldal, ahol híreket, pluszinformációkat és felvetéseket is kaphat a többi érdeklődőtől. A csoport nyilvánossága amúgy korlátozott, az alapító ugyanis azt tapasztalta, Magyarországon egy ilyen site elindítása, maga a zsidó téma is vonzza az őrülteket és az antiszemitákat. Írásai egyébként kizárólag a művészetről és a kultúráról szólnak. Mivel Harsányi László beleszeretett a témába, minden napját egy idevágó poszttal kezdi. Ha elragadtatja magát, akkor ír egy másikat is.
