Nehéz helyszín a Margitsziget, és nyilván a költségvetés is igen feszes. Az utóbbit leküzdendő videofalakat helyeztek el háttérként, ami egyre félreérthetetlenebb kifejezése a rendezői tehetetlenségnek. Az sem mellékes, hogy mit mutatnak a világító elemek, és nem is tudom, melyik volt a szebb, a vörös galaxis, a Földünk a magasból, vagy az a szellemes 3D-s gong, amelyhez megfelelő grafikai ihletésű verő is járult, méltó befejezést kölcsönözve az első felvonásnak. Néhány lépcső, amelyeket meg lehet forgatni, nincs is egyszerűbb, mint az operarendezés, már ha annyit gondolkodik valaki egy művön, mint Anger Ferenc.

A körülményeken azonban nehéz változtatni, és a Margitsziget nem csöndes sarok a nagyvárosban. Mintha egy rosszul beállított rádiót nyúznának a szomszéd lakásban, egyszerre szól valami diszkóalap, egy vidámabb füttyös muzsika, Puccini operája és az öltözőjében éppen beéneklési sivításokat hallató Lukács Gyöngyi. Egy különösen intelligens ember a hangosztályból gyorsan élesítette is a művésznő mikrofonját, így amikor megható dallamokkal a kis Liu le akarta beszélni Kalafot a veszedelmes vállalkozásról, hirtelen vészjósló sikolyok hallatszottak a hangszórókból.

Lehetne akár vicces is, Mr. Bean Budapesten, a körülmények adottak egy kis operai humorfilmhez. A kis tenor, Rubens Pelizzari mindenkinek háttal énekel, a három miniszter mekegve búsong, miközben valami filmbejátszás megy mögöttük a múlt század eleji Kínáról. A perzsa hercegnek az egész operában csak annyit kellene énekelnie lefejezése pillanatában, hogy Turandot, de a lehetőségtől megittasult művész olyat bődül, mintha valóban elvágnák közben a nyakát. Tréfás, tréfás, mégis meg vagyok lepődve, hogy a közönség milyen mély tompasággal fogadja, hogy már megint iszonyatosan át vannak verve. Ez a sorsunk? Magyar átok?

Ha megkérdeznék, hogy miért tűznek műsorra egy ennyire nehéz darabot, mondjuk A mosoly országa helyett, amit talán-talán el tudnának még énekelni, nyilván azt felelnék a felelősök, hogy Lukács Gyöngyi miatt, aki nemzetközi sztár, nagy formátumú operaénekes. A formátumot azonban most nem lehet érezni, kétségkívül nincs is környezet hozzá, összerogyik, amikor már nagyon szeretne valamit csinálni, de leginkább a mély értelmű selyemsálakkal buherál valamit, a szokásos csillár jellegű fejfedő alatt. A hang fáradtnak hat, a mikrofon sem tesz neki jót, nem tudok olyan pillanatot felidézni, amire nem elborult arccal kellett reagálni. Nézőkínzás, ez ma nálunk a szabad téri operakultúra, úgy kell annak, aki ilyesmit néz.