Orff-fal csajozni: menő
A csütörtöki kezdet egyikünknek sem adott túl sok okot az örömre ugyanis. Délután a K híd közelében, barátainkra várva figyeltük meg Jacques-ot jól, mintegy tíz percig inspekcióztuk nőszerzési módszerét, s egyre csak nőtt a szkepszis, amelyből végül bajusz alatt dörmögött bizonyosság lett: itt ma te nem csajozol be, édesapa. Nem is az, hogy félmeztelen vagy, mert azért az még nem kizáró ok, és hát nem is az, hogy már nem nagyon vagy szomjas – hanem a kommunikáció.
Közel sem vagyunk annyira otthon a női lélektanban, mint szeretnénk, de csatakrészegen azt ordítozni, hogy ölelj meg / csókolj meg / adj egy ötöst – nem biztos, hogy a legjobb módszer a hódításra. Amiért talán mégis láttunk egy halovány esélyt a sikerre, az a zenei körítés. Jacques ugyanis mindeme performance-t egy békebeli, kétkazettás ghettoblaster mellett nyomta (a jobb oldali kazettaajtó valahol eltűnt útközben), amelyből Orff remekműve üvöltött. (Az ordítozás közben végzett tánclépések leírására nem vállalkozunk.) Ebben állt tehát az egyetlen esély, a Carmina Buranában. Hátha egy kékharisnya…
A mi gondunk ennél sokkal prózaibb volt. Már odabenn derült ki, hogy az elvileg délután háromkor a Nagyszínpadra lépő The Roots koncertje „a zenekar késése miatt” másfél órát csúszik. Ráadásul emiatt már nem is játszik a fő helyszín: az A38 sátrába száműzték a philly dzsesszistákat-rappereket. Ettől nemcsak a percalapú jeggyel operálók keseredhettek el nagyon (egy perc harminc forintba kerül), de azok is, akik mertek nagyot álmodni, és a délután derekas részét a Nagyszínpad előtt tervezték. A The Roots után ugyanis a kiváló Caro Emerald következett volna, a késés miatt viszont e két koncert egyszerre kezdődött el.
A játszma legnagyobb győztese minden bizonnyal a pittsburghi Anti Flag nevű punkbanda volt, amely az A38 színpad helyett – hely- és időkitöltő jelleggel, nyilván – a Nagyszínpadon vezethette elő művészetét. A The Rootsot választottuk végül, és nem bántuk meg. Leginkább azért nem, mert amikor észleltük, hogy egy perccel kezdés előtt a hatalmas tömeg miatt már egyszerűen reménytelen a bejutás a sátorba, eszünkbe jutott, hogy a határozott fellépés rendszerint segíteni szok, úgyhogy a backstage bejárat felé vettük az irányt, ahol mindössze néhány szóval meglágyítottuk a szekus szívét, egy perc múlva pedig már egy színpadon álltunk a The Rootsszal, és magunk sem értettük, hogyan fordulhatott ez elő.
A közelség rendesen megdobta a koncertélményt, és még az sem érdekelt, hogy a kontroll-ládákból hallottuk csak a zenét – így módunk nyílt mindössze néhány méterről megfigyelni, amit ezek heten a színpadon művelnek. A késés miatt lényegében soundcheck nélküli, egyórás koncertprogramot toltak le 5-6 saját slágerrel, feldolgozásokkal, parádés rock-funk bemutatóval, némi ökörködéssel, remekül összehangolt bravúrokkal. Nézőtéri ügynökeink szerint kifelé katasztrofálisan szólt az egész (ezen mondjuk, az előző napi Dope D.O.D.-koncert után már nem lepődtünk meg nagyon…). Egyszer talán azt is megtudjuk, hogyan ringatná jazzy rockos hiphopba a Sziget Nagyszínpada előtti tömeget a műfaj élő zenés, zenekari változatának egyik legkomolyabb képviselője.
A rutinos Szigetelő már rég nem az üzembiztosra utazik, inkább a meglepetést keresi. Ilyenbe a fentieken kívül nem nagyon futottunk csütörtökön. (Nem úgy szerdán: a Wattican Punk Ballet koncertjét aligha múlhatta volna felül bármi – a kétszemélyes punkorgia az Open színpadon megcsinálta az egész napunkat…) A kihagyott Caro Emeraldról úton-útfélen azt hallottuk, hogy zseniális volt, az Emir Kusturica & The No Smoking Orchestra nemkülönben. A nu metálban utazó Korn esti koncertje a zsáner hívei szerint sem volt éppen ötcsillagos (pazar helyett inkább a pózer jelzőt használták a szakértők), ennek fényében nem szégyelljük nagyon, hogy egyedül Pink Floyd-coverjük csalt elő belőlünk némi fej- és lábmozgást.
Az sem szolgált különösebb meglepetéssel, hogy szemérmetlenül sokat kérnek a Szigeten mondjuk egy nem túl bizalomgerjesztő, ámbár tényleg óriásinak tűnő hamburgerért (1000-1200 Ft), vagy egy alapjáraton kétszáz forintos citromos sörért (790), szikkadt sima lángost pedig már 400-ért is láttunk. Raj Ráchel flódnija nem is volt rossz 750-ért – sajnos később kiderült, hogy nem sokkal azelőtt ingyen osztogatták. A halak és a palacsinták teljesen rendben voltak, ami az ár-érték arányt illeti. Még talán ezek voltak a leginkább rendben.
Azon sem nagyon rökönyödtünk meg, hogy minden sarkon áll egy DJ-pult, és sajnos mindegyikhez tartozik legalább egy DJ is. Egy meglepetés azért akadt még csütörtökre: hajnali kettő körül mintha Jacques-ot láttuk volna smárolni egy szőkével az egyik pálinkásbodegánál. A megviselt kétkazettás ott pihent mellette a porban. Sikeréből mindenesetre azt szűrnénk le hosszú távra, hogy igenis van igény a minőségi kultúrára. Vagyis Orff-fal csajozni: menő.
