„Nem fér össze nagyon, de nem is lakozik soha együtt méltóság s szerelem.” Csak egy sor a 15 könyvre osztott, mintegy tizenkétezer soros Metamorphosesból (Átváltozások). Ez a római aranykor költőjének, Publius Ovidius Nasónak fő műve, a görög és római átváltozásmítoszok sorozata. A csapodárnak tartott szerző verseiben szereplő istenek és félistenek mulatságosabbak, főleg léhábbak, mint a mitológiában.

A jó házból való, fiatalon gondtalanul az „arany Róma” előkelő társaságaiban és a császári udvarban is gyakran megforduló költő, a kor lektűrpoétája éppoly könnyedén verselt, ahogy élt, nála kevésbé feszélyezetten senki sem mesélt a görög-latin istenvilágról. A szombathelyi társulat megszokott szabadságával bánik a szöveggel. Néhány estére ókori hangulatot teremt, mulat és mulattat.

A rendező Andrew Hefler, egyike annak a három londoni színiakadémián végzett barátnak, aki a Madhouse Theatre Company nevű független, magyarországi társulatot alapította. A cím kettős játékra utal, nem csak az irodalmi művet jelenti, az átváltozások elengedhetetlen színészi képességét is kifejezi. A különböző helyzetekbe, eltérő figurákba bújó komédiások meghökkentő pillanatokat ígérnek a Megyeháza udvara közönségének.

(Ovidius: Callisto és Arcas, Devecseri Gábor fordítása)

Most minden tehető Jupiter beutazza az égnek bástyafalát, vizsgálva: a tűz nem tette-e itt-ott omladozóvá. És miután úgy látja, erőben áll minden, megy már fürkészni a földet, az ember munkáját. Hanem Arcadiát, melyet annyira kedvel, nézi kivált; forrásoknak, félénk folyamoknak nyitja megint útját, földnek gabonát, ligeteknek lombokat ad, s erdőknek erőt kivirulniuk újra. Míg ide és tova jár, egy szép nonacrisi szűzre felfigyel, és szerelem tüze száll velejéig azonnal. Gyapjúból nom fonalat sose font ez a nimfa, fürtöt nem piperéz: ruha-csücskét egy-kapocs őrzi, fésü-nem-ért hajait ragyogó szalag éke szorítja, s hol könnyű hajitógerelyét veszi kézbe, hol ívét. Phoebe harcosa volt; s Triviának a Maenalon-ormon főkedveltje. De oly hatalom, mely örök, soha nincsen. Túljárt már régen delelőjén Phoebus az égen, s lép a ligetbe a lány, melyet soha fejsze nem ért még. Itt a tegezt veszi válláról, megereszti az ív-húrt, és lehever, hol a zöld fű fedte a földet, a földre, és a fejét festett tegezén nyugtatja a nimfa. Látta a lányt Jupiter, hogy lankadt, senki sem őrzi. „Most tehetek valamit lopvást”, szól, „mit feleségem meg se tud; és ha igen, csak szidjon, tűröm örömmel!”