Az utóbbi évek rácáfolnak ezekre a cinikus megjegyzésekre. Több olyan mű készült – elsősorban Szerbiában és Boszniában –, amely a háború ábrázolása közben megpróbál összegző képet adni az okokról, a térség ellentmondásairól, és határozottan fellép a helyi nacionalista törekvésekkel szemben. A neves szerb rendező, Goran Markovics A turné című filmjében ártalmatlannak tűnő haknizásra küld pár belgrádi színészt az 1993-as Boszniába.

Tudják, hogy zűrök vannak, de hát úgyis minden szétesőben, ki tudja, mióta. Csetepaték, lövöldözés, nem baj, majd jobban vigyázunk. Mikor megérkeznek a néphadsereg egységéhez, még rendben találják a dolgokat: csupán országuk jópofa, „kuszturicásan” egzotikus lepusztultsága fogadja őket. Üvöltözés, korrupció, zűrzavar, a megszokott késő jugoszláv állapotok.

Ők is bohóckodnának egyet, de becsapódik pár lövedék, vége a díszleteknek, nem lehet tovább bölcs beletörődéssel mosolyogni. Valami tényleg elpusztul, menekülni kell. De hova? Az elkótyavetyélt szövetségi állam helyén nacionalista szabadcsapatok gyilkolják maguknak a jövőt. A színészek viszont egykori jugoszláv sztárok – nem tudják fölvenni a fonalat.

Mikor feltartóztatja őket egy horvát szakasz, már halálra váltan próbálják horvátoknak kiadni magukat. Sokáig sikeresen bukdácsolnak a számunkra kis nyelvi különbségek csapdáin, de aztán egyikőjük a színház szó szerb megfelelőjét használja: „pozoriste”. A tiszt ránéz, majd a leleplezés megvetésével csak ennyit mond: „Kazaliste!” Kész. A többi irgalom kérdése.

A nacionalizmus számára – amelynek szellemi őrületét egy szerb író jeleníti meg a filmben – ennyi a társadalmi problémák megoldása, így oszt gazdagságot és szegénységet, életet és halált. Pedig olyan nevetséges, lelegyinthető ostobaságnak tűnik.

Bevezető az ARTplacc fesztivál Moveast-programjának vetítéséhez.

Josif Tatic Zaki