Az Alkalmi Csodák Minisztériuma
A történelemhamisítási főosztály
Az Alkalmi Csodák Minisztériumában a történelemhamisítási főosztály két munkatársa alaposan összeveszett egy egyébiránt szinte lényegtelen múltbéli eseményen. Mindkettő érvelt, és persze mindkettő hazudott. Nincs ebben semmi meglepő, egy vérbeli történelemhamisító nem csupán a történelmi tények meghamisításában jeleskedik, ő a mindennapok füllentőművésze is egyben: a nap huszonnégy órájában tréningezik.
Hanem az osztályvezető! Ő volt a legnagyobb hazug, neki még a pislogása sem volt valódi, ha meg tüsszentett, egyenesen biztos lehetett az ember abban, hogy kiváló egészségnek örvend. Na, ez az osztályvezető, megunván a perpatvart, hívatta a két vitázót, majd azt mondta nekik:
– Uraim, ezt én nem kívánom hallgatni – és életében először, talán utoljára igazat is mondott. – De annyira elegem van az ostoba vitájukból, hogy elárulom: önök tulajdonképpen nem is dolgoznak itt, sohasem alkalmaztam önöket, úgyhogy holnaptól ne is lássam egyiküket sem az irodában.
– De főnök – értetlenkedtek a vitatkozók –, hiszen ön néhány esztendővel ezelőtt felvett minket, évek óta itt dolgozunk, számos történelmi tényt hamisítottunk az ön legnagyobb megelégedésére.
A főnök összeráncolta a szemöldökét, majd azt mondta: – Amikor annak idején azt mondtam maguknak, hogy föl vannak véve, hazudtam, úgyhogy nincsenek fölvéve, soha nem is voltak. A vitatkozók bután álltak az osztályvezető előtt, és nem tudták eldönteni, hogy nem várt őszinteségi rohamában ezúttal igazat mondott, vagy immár rutinból hamisítja a tényeket, melyeknek ezúttal ők lettek az áldozatai. Esetleg éppen hogy biztatta őket: rendben van, fiúk, jól csináljátok, csak így tovább, és akkor előbb-utóbb kaptok egy fényes plecsnit a melletekre!
A tévedések főosztálya
Ahogy a főnök szokta mondani: a tévedések rendkívül hasznosak, azok szülik a nem várt megoldásokat. A tévedésre nem lehet készülni, ennélfogva a tévedés őszinte, belülről fakadó, már-már művészi végkifejletet eredményez. A tévedések főosztályának munkatársait különös becsben tartják az Alkalmi Csodák Minisztériumának dolgozói. Egyedül a miniszter ideges. Megbízható barátainak gyakran mondja, hogy ennyit azért mégsem lehet tévedni, képtelen balfácánokkal dolgozni, őszinte megoldások ide, művészi végkifejlet oda, neki mégiscsak az volna a legjobb, ha a tévedések főosztálya megszűnne, és dolgozóit szélnek ereszthetné.
Ezt a lépést azonban nem meri megtenni. Ha megtenné, akkor beismerné, hogy a főosztály létrehozásakor tévedett, ami egyet jelentene azzal, hogy őszinte, belülről fakadó, már-már művészi döntést hozott. Ha viszont így volt, akkor miért is kellene megszüntetni a tévedések főosztályát?
A találkozásmegelőző főosztály
Egy alkalommal az Alkalmi Csodák Minisztériumában éppen munkát akartam megrendelni a találkozásmegelőző főosztályon. Az ügy várhatóan heves fordulataira tekintettel kényes precizitással kellett előkészítenem az ügyet, ezért több részleget is fel kellett keresnem. De mivel a találkozásmegelőző főosztály különösen titkos, olykor már-már konspiratív munkát végez, egy kísérőt adtak mellém, aki szirupos udvariassággal terelt az épület zavaros és rejtélyes tereiben, így volt alkalmam megfigyelni a főosztályon dolgozókat.
Felfigyeltem például egy idős emberre, aki a munkaasztala mögött ülve, égő zsebóraszemekkel meredt a távolba. Időnként sebesen feljegyzett valamit egy füzetbe, mintha percenként jönne rá egy-egy hihetetlenül bonyolult probléma megoldására. Kérdeztem kísérőmet, ki ez az ember. Izzó lényét látva felvetettem, talán ő oldhatná meg az én problémámat végérvényesen. Kísérőm azonban elhárítólag legyintett:
– Ő Wágner bácsi, különös alak. Jó szakember volt régen, de kicsit belecsavarodott a hivatásába, ma már addig jutott, hogy a folyók és a tengerek találkozásának megakadályozásán töri a fejét. Ne törődjön vele, jobb is, ha nem találkoznak!
Nem tudtam eldönteni, hogy kísérőm valóban óv tőle, vagy ezúttal is csak a munkáját végzi.
