Hosszan, lassan, fárasztóan
Szóval, Mihály Gábor biciklistáit az ajtóba tenni jó ötlet volt: szellemes alkotás,mutatós szobormű, nem véletlenül áll eredetije a lausanne-i olimpiai múzeum kertjében, ahová maga Antonio Samaranch helyeztette el annak idején. És persze, nagyon is aktuális, mivel a három biciklista kerékpárjai az olimpiai ötkarikát adják ki szembenézetből. Sok turista fedezi ezt fel örömmel, s fényképezteti magát a valóban megkapó és szerethető alkotás előtt. Más kérdés, hogy jegyet vált-e aztán a kiállításra. Mert ha jegyet vált, sajnos nyilvánvalóan csalódás éri. A sport ugyanis, úgy tűnik, nem ihlette meg a magyar művészetet olyan szinten, hogy abból nagyszabású kiállítást lehetett volna összeállítani.
Lett belőle egy tarkabarka egyveleg, tele kisműfajokkal, alkalmazott művészeti alkotásokkal, poros, avult dolgokkal, amelyek nem idézik fel a sport élményét, ami mégiscsak egy dinamikus, friss, eleven valami. A sport eme lényegéhez még leginkább a válogatásban szerencsésen elhelyezett kortárs művészeti alkotások állnak legközelebb. A légkondicionálatlan és élménytelen termekben üdítő találkozni velük, mint amikor száraz kalácsban mazsolára lel az ember. Lenn, a kiállítás földszintjén még biztató a kezdés. Mindjárt meghökkent Bartha Tünde Andrea Sirsasana című alkotása, egy fejen álló jógi. Mögötte a street artos Budha Tomi egész falat betöltő óriásképe, amit értelmezni nehéz, de vicces és eleven.
Aztán mindjárt beleszaladunk egy éremkiállításba (benne Novák Éva úszónő éremhagyatéka, továbbá a Berán Lajos és Beck Ö. Fülöp tervezte sportmedáliák), és beleveszünk a didaktikus unalomba. A rendezői koncepció a coubertini szavak szerint három nagyobb egységre osztja a tárlatot. A gyorsaság, a magasság és az erő sportjait mutatják be a plakát-, az érem-, a fotóművészet darabjaival, kisplasztikákkal, viszonylag kevés festménnyel és grafikával. Sok mindent felhoztak a Sportmúzeumból, a hosszúmúltra visszatekintő Ezüstgerely-díjra pályázott sportművészeti alkotásokból. A sportba itt beletartozik például a cirkuszművészet és a honvédelem is.
A kiállítás plakátja éppenséggel egy cirkuszi jelenet, Gábor Jenő Akrobaták című képe 1930-ból. Szép darab, de társtalan, idegen itt, és jóval többet ígér, mint amit ez a kiállítás ad. Mellette – és közben már az emeleten járunk – archív fotókon múlt század eleji tornaegyletek mutatványai. Más helyzetekben lehet szeretni ezeket, itt valahogy kevesek és fárasztóak. A következő teremben a repülés, az ejtőernyőzés nem túl meggyőző képzőművészeti vetületei, MHSZ-plakátok, például Komoróczy Lajos ejtőernyősei. A tematika itt Csernus Tibor 1969-es, Modellezők című olajképével éri el a csúcsot. Ugyanitt örömmel fedezni fel Gárdi Balázs kollégánknak a debreceni tornász-világbajnokságon készített, remek fotósorozatát, de hiába keressük a képek alatt az alkotó nevét, két nappal a megnyitás után még nem sikerült kitenni.
Majd újabb honvédelmi plakátok jönnek. MHK, vagyis Munkára, harcra kész, olvasom a régi jelszót egy szocreál hirdetőn, ezután az új Népstadion monumentális tornaünnepélyei jelennek meg plakáton, filmen. Végre következnek a birkózók, a bokszolók, a súlyemelők. Vasarely Birkózók című grafikája, Hemző Károly sportfotói Földi Imréről, Papp Lászlóról, Seregi József Női nehézsúly című kőtömbje. És egy jól eső, kortárs „mazsola” egy ifjú művésztől: Király Gábor tönkrevert, idióta bokszolói. Arrébb a labdajátékok ihlette művek. Manno Miltiadesznak, a múlt századelő remek rajzolójának plakátjai: egy kapus robinzonádja és egy különös hirdetmény, a „Prónay Vadász Zászlóalj nagy tiszti és legénységi athletikai versenyéről” 1920-ból, amelyen egy futballistának öltözött, vicsorgó különítményes lendül akcióba.
És egy kortárs poén: a Gruppo Tökmag videoinstallációja egy gumilabdáról, melyet graffitisek passzolgatnak, s flakonjukból fújnak is egyszerre. A képernyő előtt kiállítva maga a befújt labda, még most is festékszagú. Séta tovább, Vaszary János antik ihletésű, krétával színezett atlétarajzai következnek, Istókovics Kálmán Varga Ilona vívónőről készült, reneszánsz ihletésű profilképe 1934-ből. De csakhamar eltereli figyelmünket a mexikói olimpia atlétáiról készült tanulmányfilm. Szép alkotás az atlétikai sportok technikájáról, hang nélkül, csak a mozdulatokat és az eredményeket mutatva, mindez abból a korból, amikor például a magasugrásban a flopugrás diadalmaskodott az ollózó technika felett, s Richard Fosbury forradalmasította a sportágat.
A száguldás sportjai közül talán a motor- és autósport képei a legsikerültebbek, Molnár C. Pál elhúzott tusrajzai jól érzékeltetik a sebességet, az 1922-es Hortobágy–Balaton túraút autóverseny, az 1923-as motorvezetéses bicikli pályaverseny, az 1928-as budapesti kerékpáros-világbajnokság plakátja legalább az alkalmazott művészetnek csúcsdarabjai. Legalább, mert a kiállítást végignézve azt kell megjegyeznünk, hogy egyetlen remekművet sem láttunk. Ez egy másodrendűvé degradált múzeum szükségből és olcsón kihozott kiállítása. Ismét egy programkiállítás. Ha sorozatban ilyeneket eredményez a Szépművészeti és a Nemzeti Galéria összevonása, akkor nem járunk nagyon jól.
