Ezt a hagyományt egyéb munka nem követi a Bogdányi utcában. Az aktuálagitprop örökségen kívül azonban úgyszólván minden művészettörténeti előzményre, szinte valamennyi huszadik századi stílusra művek sora utal a nyári kiállításon. Nem is lehetne ez másképp egy olyan biennálén, amely a művészszövetség és a szobrásztársaság tagjait vonultatja fel a talányos, de semmire nem kötelező Tér-pontok cím (koncepció?) mögé, és abban a korban, amelyben a ma szobrásza dolgozik. Mert egyfelől van – hogy a hazai pólusokra utaljunk – a kegyes-kenetes monumentumok, legfeljebb a padon vagy a sarkon oly közvetlen mindennapisággal ülő-álló naturális hősök emlékműszobrászata. Másfelől – a kiállítótermekben – mindazok a törekvések, amelyek a hagyományos műág valamennyi ismérvét szét- és lebontották.

Mindazonáltal a törekvés – igazodás az előzményekhez – nemcsak szükségszerű, látványos is. A MűvészetMalom udvarán, termeiben és hodályaiban változatos tárlatot kap a nyári látogató, kivált ha menet közben nem kíván különbséget tenni rutinos utánzat, szokványos stílusismétlés és eredeti szobrászgondolat között.

Ha kíván, magára vessen. Akkor némiképp zavarja, hogy Boldi (ad analogiam: Leonardo, Michelangelo és más keresztnevűek) még mindig Henri Laurens megfontoltan haladó kubizmusát ismétli, rutinosan, de Henri Laurens kubista kilengései nélkül, és nem lesz megrendítő eredetiségélménye Bács Emese utókubizmusa láttán sem. Az utóbbiak éppoly kevéssé tudnak-akarnak elszakadni a példaképektől, mint az a márvány Modigliani-figura, amelyet Kocsis Miklós állít ki Büszt címmel. Hogy pedig nem a követettek korszerűsége, hanem a követés milyensége határozza meg a jelenlét értékét, arra figyelmeztető példa Szabó Virág Sorsvonalakja, amely sokadszorra van borítva élő fűvel, ám legfeljebb csak kertészeti esemény, valamint Gaál Endre hatalmas üveg-gumiabroncs installációja, amely a Saját felelősségre címmel is legfeljebb egy gépjármű-biztosítóra emlékeztet.

Mata Attila hosszú évek óta a kubizmust provokálja. Hol úgy, hogy a súlyos fémből szerkesztett tagokat olcsó hatású festékekkel bizarra kihívóra mázolja, hol úgy, hogy goromba technikával kezdi ki a rigorózus koncepciót, hol – mint mostani darabjaival – a kubista értelmet utókori értelmetlenséggel feszegeti. A festője súlyos tiszteletlenséggel emlékezik minimum az Avignoni kisasszonyokra, Háromszög fejűje éppoly groteszk, mint maga az alapötlet, de közben súlyos, közben fenyegető, közben provokációja tiszteletgyanús. Hasonlóképpen él a hagyománnyal Vizsolyi János, akinek kubizmuson-konstruktivizmuson erősödött eddigi plasztikáját ezúttal Szél tépte nemcsak az azonos című bronzon, hanem Csontváry-tisztelgésén is, jelezve valamiféle termékeny viszonyt és szuverenitást nemcsak az elődökhöz, hanem saját eddigi önmagához képest is.

A szuverenitás emlékművei most is Farkas Ádám kövei. A művész, aki láthatóan soha nem lép túl azokon a határokon, amelyeket a nonfiguratív konstruktivizmuséból a magáénak érez, úgy képes kőfajtával, megmunkálással, de főleg és elsősorban formagondolattal eredetit alkotni, hogy sosem utódnak, mindig a nagy elődök méltó társának mutatkozik. Fenségesen csendes fölény az, ahogyan geometriából és lágyságból, csiszolt eleganciából és nyers vésőnyomokból, szabályból és szabálytalanságból valamiképp mindig humánus absztrakciói kiteljesednek.

Követik a nemes anyaggal dolgozó konstruktívok, a króm-bronz csillogással és egyéni geometrizmussal megszólító Heritesz Gábor, a szépen egyszerű gondolatokat szép famunkával megszólaltató Nagámi, és csak látszólag mutatnak ellentétet a csúf fatechnikákat alkalmazók. A lengyel Ambroziak fa óriásbábui brutális ülősztrájkjukkal nem tudni, mi ellen protestálnak, de nyomasztóan protestálnak, és nem kevésbé tragikusak Nagy Sándor szikkadtra faragott lányai.

Röviden: az első szobrászbiennále kétezer-kilencben volt, de ne ez legyen hagyomány. Érdemes a biennálékat négy évnél sűrűbben megrendezni.

Változatos tárlatot kap a nyári látogató