Így maradtunk körön kívül, a polgári metálosok között, akik kívülről nézték a színpadon zajló produkciókat, de mivel a „tömeg” délután négykor még épphogy csak a keverőpultig töltötte meg a Magyar Zenei Nagyszínpad előtti teret, így a kívülállóságot a legnagyobb jóindulattal sem nevezhettük távoli szemlélődésnek. Egy szóval: a metálnap résztvevőit kicsi, de értő közönség fogadta. Ezen persze nincs semmi csodálkoznivaló, mivel a nulladik napot tulajdonképpen kárpótlásnak szánták a műfaj rajongóinak.

Be kellett érniük egyetlen nappal

Nem vitás, a hard rock és a fémesebb, keményebb gitáralapú zenék kedvelői a legnagyobb vesztesei az idei jubileumi Szigetnek. Hosszú éveken át, a prosperálás korában folyamatosan azon búslakodtak maguk között a műfaj rajongói, hogy bizony Európa egyik legjobb fesztiváljának sztárjai között nincsenek ott az igazi metálfejek, ezért is volt a műfaj legtöbbször egy sátorba száműzve. A fordulat éve tavaly jött el, ekkor állítottak fel végre egy úgynevezett Rock-metál nagyszínpadot. Ez legalább akkora hírnek számított, mint a pop királyának, Prince-nek a fellépése a rendezvényen. Noha tavaly olyan bandák nyomták a zúzósabbnál zúzósabb riffeket, mint a Deftones, a Lostprophets, a Within Temptation, a Good Charlotte, a Judas Priest, a Motörhead, a Sonata Africa vagy a Helloween, még ekkor is voltak olyan rajongók, akik számos kifogással éltek. Jelesül azzal, hogy most sem a legkurrensebb bandák lépnek fel. De az biztos, hogy jelenleg a tavalyi állapotot is visszasírják a legnagyobb elégedetlenkedők. Aki szerint ugyanis a nagybetűs zene nem az elektronikából és a byte-okból indul ki, hanem a gitárvirtuózokban vagy a mesterien hevülő frontemberekben testesül meg, az most hiába kutatja a programfüzetet. Egyrészt, a rock-metál színpad mint helyszín caklipakli eltűnt, másrészt, ami a tegnapi Ákos-koncert előtt dedikált metálnap címszó alatt engesztelésképpen lezajlott, az inkább egy gondosan összeválogatott retropartihoz nőhetett volna fel. Maximum.

Érdekes, hogy a legcombosabb formációnak épp a magyar Superbutt bizonyult. A 2000-ben alakult budapesti zenekar négy stúdióalbumot kiadott már, tudnak angolul és magyarul is keménykedni, sőt a tavaly kiadott Music For Animals című koronggal azt is bebizonyították, hogy fejlődni is képesek. Kár, hogy a lehető legrosszabb időben kellett fellépniük: délután kettőkor, harmincfokos kánikulában, minimális érdeklődő előtt. Egyszóval: nem épp rockerbarát időben és térben. Nem volt sokkal jobb helyzetben a kaliforniai Ignite sem, pedig slágeres hardcore-punk muzsikájuk kifejezetten barátságos még a keményebb hangzás iránt kevésbé érdeklődő fülnek is. Ezt szokták a kőmetálosok diszkónak csúfolni. Kár, hogy a zenekar „hangja”, a magyar származását büszkén vállaló Téglás Zoltán nem volt jelen – egy sérülés miatt most harcképtelen, így John Bunch ugrott be helyette. Mindenesetre az Ignite, így vagy úgy, de az a fajta koncertbanda, mely már rég nem alkotott semmiféle újat: a kilencvenes évek második felében még igen aktívak voltak, az ezredfordulóra belassultak, majd 2006 óta kvázi nem adtak ki albumot.

Az Ignite után lépett fel a leghíresebb portugál hardformáció, a Moonspell, amely tipikus gót metált játszik: a heavy fémessége és a gót melankólia olykor egészen élvezetes sötét oldalt teremt (volt egy átütő albumuk), de hát, ők is a kilencvenes években voltak menők. (Ha már ezt a műfajt választották a programszervezők, akkor sokkal inkább a Paradise Lost, Anathema vagy a The Gathering lett volna az ideális választás, bár ők nem biztos, hogy vállalták volna a délutáni matinét.) Az, hogy van minden elképzelhetőnél lejjebb, azt már az a tény is bizonyítja, hogy az estefelé fellépő Lacuna Coil nevű olasz formáció egyszerűen még életben van, és előkelő idősávban léphet fel a Szigeten. Igaz, idén kijöttek egy elfogadható albummal, már ha az ember vevő a nyolcvanas éveket idéző power metal és a gót stílust túlslágeresítő riffjeikre és Cristina Scabbia énekesnő sajátos hangjára és fizikumára. A napot levezető norvég Dimmu Borgir black metálja, indusztriális és operai utalásokkal önmagában nem rossz, de headlinerként való eladása – finoman szólva – még egy igaz rockernek is „heavy”.

Egyértelmű, hogy a Sziget szervezői – ha már a válság miatt kisebb büdzsével kellett dolgozniuk, és ennek pont a hard és a heavy műfaj látta kárát – mindenképpen jóvá akarták tenni a gikszert. Nem is lett volna egyébként rossz ötlet a sok metálost egy napra összecsődíteni, csakhogy a műfaj legjobbjai idén messze elkerülték az Óbudai-szigetet. Az országot már nem. A székesfehérvári Fezen például lenyúlta a Testamentet, a Machine Headet és a Sepulturát, a Faith No More pedig a soproni VOLT-on (tegyük hozzá: ez legalább Sziget-produkció) nyomta a boogiet. De ennél még az is súlyosabb, hogy ma egy jó ízlésű rockernek inkább a csehországi Masters of Rockra, vagy a szlovéniai Metalcampre kell elzarándokolnia, ha kurrens együttesekre vágyik. Ez a két rendezvény ugyanis begyűjtötte a műfaj legjobbjait. Kérdés, mit lép jövőre a Sziget. Mert, ha továbbra is a széles, hovatovább minden igényt kielégítő fesztivál címszó alatt akarnak maradni, akkor ehhez nehézsúlyban is erősíteni kell.

Ami a metálból még megmaradt

Aki esetleg kihagyta a metálnapot, és mindenáron ilyen zenét akar hallani a Szigeten, akkor az szerdán keresse az indusztriális metál nagymestereit, az amerikai Ministryt az A38 színpadon. Vagy az egykori nu metal csodaként emlegetett, mára inkább már csak legyintésre méltó Kornt csütörtökön a nagyszínpadon, netán vasárnap az Arénában kakukktojásként fellépő svéd death metált irdatlanul komolyan nyomó Amon Amarthot.