Ehhez képest az egyik legcsodálatosabb művét komponálta meg belőle, és soha nem sikerült megértenem, hogy ez miért nem köztudomású. Állandóan dolgoztak a közkinccsé tételén, maga Händel rettenetes merényleteket követett el a darab ellen, amikor hozzáírt, betoldott, kihúzott, nyújtotta a különféle előadásokra. Aztán Van Swieten báró hatott oda, hogy Mozart készítsen egy modernebb hangszerelést a német nyelvű változathoz, utóbb eljött a régizenei reneszánsz, az Acis és Galatea pedig megmaradt egynek a sok közül, a felmérhetetlen Händel-örökség ki nem emelt darabjának, nyúlhatunk bármerre, úgyis kincset találunk alapon. Mintha a hangrögzítés terén is szépen le lett volna rendezve a kérdés, ott volt a Gardiner vezényelte változat 1978-ból, nem nagyon volt mit hozzátenni, és neki még a basszus szólistája, Willard White is tökéletesen mutatta az őserőt, a brutalitást, esetlenséget, azt az emberek és nimfák közé hasztalanul vágyódó izomagyút. A politikai korrektség még nem volt szempont, lehetett gúnyolni a nyomoroncot, de Händel azt is meg tudta zenésíteni, hogy nem lesz ennek jó vége. Polüphémosz áriája kényelmetlenül ugrálós dallamvezetésű, próbál a szegény szörnyeteg kecses lenni, vaskos ujjal kötni szalagot a rózsacsokorra, úgy tenni, mintha nem lenne abban semmi különös, hogy egy homlokszemű óriás beleszeret a tengeri nimfába. Közben a kíséretben két blockflöte szól, ugrándozva, könnyedén, valahogy mégis baljósan fütyülve, nem okos dolog azon gúnyolódni, aki sokkal erősebb.

Amikor húsz évvel később William Christie elkészítette a maga lemezét, nyilván az volt az első kérdés, hogy mit akar vele. Az ő basszistája képtelen a szerep lényegét megragadni hangi korlátai miatt, mínuszból indulunk. Vagy épp ez a lényeg, hogy nem indulunk, csak érkezünk? William Christie is élesen vágja két részre a darabot, a rövidebbik első szakasz a boldogság, zárókórus, lemezcsere, jöhet a küklopsz. A zárókórus egyébként Christie találmánya, Händel csak egy duettet ír az első rész végére, de Christie a későbbi változatból idecsempészett énekkarral megvastagítja a jelet: eddig voltunk boldogok.

Tényleg boldogok voltunk, a Galateát éneklő Sophie Daneman kicsit levegős és ettől érdekesen egyéni hangszíne különösen illik a fafúvósokban erős zenekar elé, és nagyon lehet szeretni a tiszta, steril szépségen túlmutató szerepformálást. Lehet, hogy kibotlunk így Árkádiából, a hétköznapi szerelmi küzdelem lesz a hangsúlyosabb, a forrássá változott fiú meg kicsit hosszadalmas, de ez a legjobb üzenet: nincs kizárólagosság. Bizonyos minőségi szint fölött minden Acis és Galatea érvényes lehet; akárhová nyúlunk a polcon, nem nyúlunk mellé.