Kozmoszbéli önmagunk

2012-08-03

A 2001: Űrodüsszeia és a Solaris óta eltelt pár évtized, de Stanley Kubrick és Andrej Tarkovszkij műve óta nem született hasonló filozófiai mélységű sci-fi. 2011-ben aztán rögtön kettő is: Lars von Trier apokaliptikus mozgóképkölteménye, a Melankólia és Mike Cahill párhuzamos világegyetemekre hangolt szenvedéstörténete, a Felettünk a Föld.

Trier filmjében a Föld és a közöny iszapos unalmában vergődő Justine (Kirsten Dunst) egyaránt a felszabadító megsemmisülés felé tart, Cahill főhőse, Rhoda (Brit Marling) viszont súlyosabb problémával kénytelen szembenézni: élnie kell. Ez pedig nem könnyű, ha valaki gyógyíthatatlan sebeket hordoz magában.

Egy házibuli képeit látjuk, Rhoda ünnepli, hogy felvették az egyetem csillagász szakára. A piálást megunva hazaindul, az autóban a rádiót tekergeti, és elcsípi egy híradó végét. A műsorvezető arról beszél, hogy az égbolton feltűnt egy új bolygó tengerkék fényfoltja. Rhoda kihajol az ablakon, az eget bámulja, és belerohan egy szembejövő autóba. A balesetben egy terhes anya és egy kisfiú meghal, Rhoda egyetem helyett börtönbe kerül.

Miközben szabadulása után önmagát keresi, és egyre közelebb kerül a baleset egyetlen túlélőjéhez, a tragédia éjjelén látott bolygóról kiderül, hogy egy párhuzamos világegyetemből idesodródott Föld. Rhoda pedig megkapja a sorstól és egy angol milliárdostól az esélyt, hogy elsőként jusson el a Föld 2-re, és találkozzék kozmoszbéli önmagával.

A Felettünk a Föld lírai hangulatú, izgalmas mese, sallangmentesen feszegeti az emberi bűnt és bűnhődést s az űrkutatás filozófiai ellentmondásait. Brit Marling alakítása mellett az utolsó jelenet, a történeten zseniálisat csavaró fordulat teszi Mike Cahill filmjét az utóbbi évek legjelentősebb alkotásává.