A múlt század hetvenes éveiben történt egy vidéki városban, ahol volt színház, állandó társulattal, mindennel, ami kell. Ott az egyik díszletmunkás nagyon rendes ember volt, a kenyérre kenés csimborasszója, s ezért vagy nem, egyik napról a másikra elhagyta a felesége egy fiatal rendőrért. Nem titkolódzott,megmondta, hogy vis maior van, ő a maga lelki módján az urát is szereti, de a vér szava a másikhoz hajtja, a hozzáköltözésig menően.

Hiába őrjöngött a férje, hiába sírt, hogy válasszák inkább a párterápiát, a nő fogta a bőröndjét, és beköltözött ehhez a nyomozóféle illetőhöz, aki civilben járt, de semmi különös vagy kirívó. Igaz, az asszonyban se, ámbár a paplan alatt csak a Fennvaló működtet kamerákat.

Teltek a hetek, de a díszítő sehogy se tudott belenyugodni a dologba. Végül úgy határozott, a felesége szeme előtt lesz öngyilkos. Hogy akkor hátha visszajön hozzá az asszony. Elkunyerált a színház kelléktárából egy rugós tőrt, ugye, a markolatba belecsúszó pengével, meg egy nagy adag művért, beletöltötte egy óvszerbe. Azt gondolta, a felesége úgyse tudja, hogy léteznek ilyen trükkök, mert a színházat utálta, csak a tévét nézte folyton.

Kitervelt mindent pontosan, tudta, hogy a főhadnagy mikor nincs otthon, s egy szép nap becsöngetett. Félretolta az asszonyt, benyomult a nappaliba, és azt mondta, Ilonka, próbáltam, nem tudok nélküled élni, Azzal fogta, és a gyomorszáj felől, két kézzel szíven szúrta magát, feltépte a hasára ragasztott gumit, és elhanyatlott.

A felesége annyira megijedt, hogy sikítani se tudott, meg nem is mert a rendőr szomszédok miatt. Csak odarohant, és ráborult. Az meg egy darabig feküdt a nő alatt, aztán megszólalt, hogy csak vicceltem. De semmi válasz. Várt, köhögött, végül nagyon megijedt, hogy tán az Ilonka beverte a fejét, vagy megállt a szíve a sokktól. Kibújt alóla, rázta a véres kezével, simogatta a hullafehér arcát, mutogatta a tőrt, hogy nézze meg, az isten szerelmére, ez preparált tőr a színházból, nem igazi.

Ekkor kulcscsörgést hallott, s a nyomozó hangját az előszobából, hogy „Icu, meglepi”.

Föl se tudott állni térdeltéből, már be is lépett a szerető, kigombolt sliccel és, hogy úgy mondja elég illetlen kiszerelésben. Mert ez meg őnekik volt egy szerelmi játékuk, hogy mikor a főhadnagy hazaért, és jókedve volt, akkor ilyen vicces és intim módon lépett be a szobába.

El lehet képzelni ezt az embert, hazajön előbb a szolgálatból, s ott fekszik neki az Icu vérben, lényegében élettelenül. Fölötte térdel a megcsalt ura egy jókora véres tőrrel, mert ugye kell a markolatméret, hogy a penge tövig bele tudjon csúszni.

Azonnal szolgálatba helyezte magát, előkapta a pisztolyát, és az egész tárat belelőtte a szerelmes díszletmunkásba, aki a konyhaajtóig röpült a golyóktól, és meghalt. Aztán jajveszékelve ráborult az Icura, mert legalább annyira szerette ő is.

Az asszony erre a jajgatásra ébredt fel a sokkjából, és arra, hogy ténylegesen megnémult. A főhadnagy még javában ott feküdt rajta,mikor berontottak a rendőrök, gatyába’, fürdőköpenybe’, ki hogy, mert ebben a házban csak BM-dolgozók laktak, és lefegyverezték ezt a szegény illetőt, aki embert ölt egy színházi kellék miatt.

Mikorra az Icu hosszú kezelés után, egyébként adatközlőm jelenlétében, meg tudott szólalni, és ki lehetett volna hallgatni, nem nagyon volt miért, hiszen a főhadnagy sem élt már. Lényegében az ítélethirdetést sem várta meg, egy emberséges börtönőr segítségével csendesen fölkötötte magát a zárkájában.

I!

Négy tárcaszerző váltja egymást ezen az oldalon:

08. 10. TRENCSÉNYI ZOLTÁN

Újságíró, publicista, a Népszabadság főmunkatársa.

08. 17. FÁY MIKLÓS

Zenekritikus, színház-, film- és ételbíráló, a Népszabadság állandó munkatársa.

08. 24. KARAFIÁTH ORSOLYA

Kultúrdémon: költő, performer, publicista és minden más, három verseskötete és két lemeze jelent meg.