Ám a felvételeken az író félig suttogva, félig dünnyögve adja elő a szöveget, mintha bensőjéből, valahonnan a mélyből szólna egy titkos hang. És ettől új dimenziót kap az egész.

Ez a nagyon személyes, nagyon vallomásos megszólaltatás nem ismételhető, gondoltam, amikor a lejátszóba tettem Hrabal Münchhausen című novellájából készült, nemrég megjelent hangoskönyvet. Mi tagadás, féltem a déja vu érzéstől. Aztán hamar rájöttem: indokolatlanul. Mert Parti Nagy itt nem suttog, nem dünnyög, hanem irigylésre méltó előadói leleménnyel eljátssza, pontosabban elmórikálja nekünk Hrabalt, de leginkább főhősét, Hantát, aki majdnem olyan, mintha maga Hrabal volna. (Egy kiváló rendező is van a háttérben, Magos György.) Hantát, ezt a papírhulladék-begyűjtőben dolgozó piás nagyot mondót, aki járjon bárhol is – tejcsarnokban, büfében, kocsmában, antikváriumban, templomi sekrestyében –, mindig képes fényezni magát, úgy tenni, mintha nagyvilági gentleman lenne. Rázza a rongyot, pedig csak egy lúzer. Pél dául a hatvanas évek eleji Prágában ül a villamoson, és táskájából egymás után világlapok példányait húzza elő (bizonyára a hulladék között lelte őket), és úgy tesz, mintha bele-beleolvasna a cikkekbe, majd hangos, tudálékos megjegyzéseket fűz hozzájuk. Vagy az antikváriusnál, ahová a szemétből kikotort, jobb sorsra érdemes könyveket viszi néhány koronáért, Goethe, Donatello ismerőjeként, Hamlet elemzőjeként ágál, amit a jótékony személyzet megszokott adománnyal jutalmaz. Hantát nemcsak elviseli, már-már szereti környezete, így tud teremteni maga köré egy vágyott, elképzelt világot. Hrabal nem mondja, csak sejtjük, hogy lecsúszott valamikor, valamiért. Nevetünk rajta (de nem nevetjük ki), ám a végén mindig egy kis korhű, keserű szájízt érzünk, és ez az érzés már nemcsak Hraballal, hanem Parti Naggyal is összeköt minket.

(Bohumil Hrabal: Münchhausen, Kossuth–Mojzer Kiadó)