Fischer Rézi emlékezete
A sztori jó hosszú, mint megtudtam, eleink már a honfoglalás előtt, a hosszú, fordulatokban gazdag vándorlás idején is tartottak vásárokat, a törzsszövetség erre specializálódott tagjai, mindenekelőtt a kálizok és a kabarok közreműködésével. A szigorúan vasárnapokon (vásárnap) megrendezett kereskedelmi összejöveteleket Szent István tette királyi monopóliummá. Ahogy telt-múlt az idő, úgy kezdett felpuhulni a regula; eleinte minden pénz az uralkodói kasszában landolt, III. Bélától kezdve azonban a bevételek egyharmadát már a lokális nagyurak kapták, II. Gézától fogva pedig oly nagyon nem ragaszkodtak a vasárnaphoz sem, az örömteli változáshoz olyan településnevek köthetők, mint Szombathely, Szerdahely, Csütörtökhely.
A Török Róbert kurátor által jegyzett, jórészt Pestre koncentráló kiállításon tudomásomra jutott az is, hogy mai fővárosunk bal partja kifejezetten a vásároknak köszönheti, hogy a törökök kiűzése után feltámadt: az itteni kereskedők 1690-ben két, majd négy év múlva négy vásár tartására kértek és kaptak jogot I. Lipót császártól: József napján, Medárd napján, Szent János fejevétele napján és Lipót napján, pontosabban a jeles napokat követő hétvégéken állhattak össze tömeggé. Ez a tömeg egyre nagyobb lett, a források szerint 1780 körül nem kevesebb, mint 30 ezer árus nyüzsgött egy-egy vásárban, és akkor a vevőkről még nem beszéltünk (nem is fogunk). Egy nagy térséget jelöltek ki nekik, a mai Deák és Madách tér területét, illetve környékét. 1790 táján aztán az állatkereskedőket a városfalon túlra űzték, majd 1855-ben az egész nemzetközi sokadalmat áttelepítették a mai Szabadság tér közelébe, utóbb pedig a mostanság II. János Pál pápa tér néven ismert zónába. A nagy pesti vásároknak a XIX. század végén alkonyult be: addigra kialakult a város bolthálózata, megnyíltak az első nagyáruházak.
Elsőként jeles, régi piaci helyszínekkel ismerkedhet a látogató, mindenekelőtt az Erzsébet híd pesti lábánál szagló (a hídépítés miatt felszámolt) Hal térrel, amely képzőművészeti szempontból is érdekes: itt díszlett eredetileg az a kút, amelyen Dunaiszky László haláruslányt ábrázoló alakja (korabeli köznyelven: Fischer Rézi) áll, s amely ma a Kristóf téren látható. Az Eskü teret bemutató ábrázolatok szintén tanulságosak, többek között az a rajz is, amely megmutatja nékünk, milyen volt a vajköpülő asszony (kövér), ahogy a Széna (ma Kálvin) téri piac képei is, amelyekről többek között az is kiderül, hogyan ettek az árusok (állva), valamint hogy volt a környéken egy Két Pisztoly nevű fogadó, amely onnan nyerte nevét, hogy minimum két pisztollyal volt tanácsos felkeresni, a tájat ugyanis marhahajtáskor főként duhaj hajdúk uralták, akik gyakran és szívesen töltötték verekedéssel jól megérdemelt pihenőidejüket – ki mint él, úgy relaxál. A tárlaton megismerkedhetünk a budapesti vásárcsarnokok történetével, megelevenednek a hajdani budai piacok, azaz a Dísz téri, a tabáni, a krisztinavárosi, a Bomba, a Batthyány téri és persze az óbudai tetthelyek is, valamint jelesebb vidéki rendezvényhelyszínek.
A tárgyi anyag ugyancsak érdekes, sok egyéb különlegesség mellett szemügyre vehetünk számos gazdagon rezelt, csudaszép mérleget, egy 1858-ban készült komplett latsúlysorozatot, egy 1868-beli aranymérleget, egy tizedes mázsa nevű eszközt, egy teljes jutazsáknyi popcornt – ez nem afféle geg: már a XIX. században is nagy keletje volt a pattogatott kukoricának. Megtekinthető több, némelykor kissé bizonytalanul kitöltött piaci számolócédula és ugyancsak több árusengedély, valamint (a debreceni népi iparművész, Radics László jóvoltából) megannyi édes vásárfia, például egy tükrös mézeskalács szív, amelyen ez a rigmus olvasható: „Szeretném, ha szeretnél, hogy ha hozzám hű lennél”. Nehéz az ilyesmire nemet mondani, bár bizonyos rizikófaktorral számolva végső soron meg lehet próbálni.
A harmadik terem végén plasztikus életkép fogadja a nézőt, tudniillik egy kofa, teljes díszben és minden kellékével. A bábu természetesen otthonkát visel; a múzeum munkatársának elmondása szerint egy távoli városban sikerült beszerezni a ruhadarabot. Őszinte elismerésem: vannak helyek az országban, ahol akárhová néz az ember, kizárólag apró geometriai vagy virágmintázatú otthonkákban jönnek szembe, majd távolodnak el, jómagam mégsem láttam még soha boltot, ahol kapni lehetne. Talán még jobban körül kéne néznem.
