A New Yorkban felnőtt, régóta Los Angelesben élő amerikai énekesnő-zongorista ezúttal nem esett abba a hibába, mint hét éve tette, amikor idő előtt mutogatni kezdte az új dalokat, s így idő előtt kiszivárogtak, rögvest a tengerentúli rádióknál landoltak, amelyek értelemszerűen azonnal játszani kezdték. Ennek örvén aztán felkavarodtak az internetre, bekeveredtek a fájlmegosztó-hálózatokba, ahonnan pedig rajongók tízezrei szipkázták le maguknak. Csakhogy az ilyetén közprédává vált számok a daloknak csak amolyan demoverziói voltak, sem az elképzelt hangszerelési finomságokat, sem a megálmodott (vagy álmodás alatt lévő) szonikus köntöst nem húzták még rájuk. S miközben az Apple-fanok folytonos nyomást gyakoroltak az Epic Recordsra, hogy az végre tegye elérhetővé fizikai hanghordozókon is a lemezanyagot, az énekesnő újravette és Mike Elizondo segítségével újrafazoníroztatta az egészet, s 2005 augusztusában végül azt préseltette a hivatalos CD-re. Utána pedig folyamatosan magyarázkodhatott, hogy mindez nem a kiadó diktátuma volt, hanem teljességgel a saját ízlése és igénye szerint döntött.

Fiona Apple 2012-ben tehát még egyszer nem követte el ezt a hibát, tartotta a száját, a nemrég publikált új daloknak még a létét is a végsőkig titokban tartotta. Pedig saját bevallása szerint 2008 óta dolgozik rajtuk, bár azt is mindjárt hozzátette, hogy számára az évszámok relatívak, opálosak, permanensen egymásba folynak. Számára az alkotás folyamata meglehetősen viszonylagos, mondhatni, esetleges, csak ha kellő inspiráció jött, akkor ragadott hangszert és mikrofont, hogy feljátsszon, lejegyzeteljen ezt-azt. Hol csak szavakat és/vagy zenei motívumokat, hol komplett verseket és/vagy sorokat. De, mint hangsúlyozta, sosem tekintett úgy a születendő dalokra, mint holmi kötelező házi feladatokra. S miután közvetlen környezetében is csak néhány beavatott tudhatta, épp min dolgozik, meg hogy dolgozik-e egyáltalán, senki sem hajszolta, semmi sem nyomta afelé, hogy azokat egyszer majd be is kell fejeznie. Merthogy számára az alkotás továbbra is a mindennapi lelki terápia része, a gyakorta fájdalommal járó öngyógyítás egyik lehetséges eszköze.

Idén év elején aztán úgy érezte, a friss szerzemények megértek annyira, hogy velük immár a nyilvánosság elé állhat. Márciusban rövid amerikai turnéra kelt, melyen több új dalt vetett a tömeg elé. Majd az album előfutáraként az Epic piacra dobta az Every Single Night című első kislemezt,melynek roppant pozitív szakmai és rajongói fogadtatása végképp megerősítette, hogy a megfelelő nyomvonalon indult el. S hogy immáron jöhet a teljes kitárulkozás.

Ahogy Fiona eddigi korongjai, úgy a The Idler Wheel... sem túlságosan könnyű hallgatmány. De nem is annyira rágós falat. Egy immár harmincnégy éves, számtalan szerelmi és baráti csalódáson átesett, öntörvényű, de kellő önreflexióval rendelkező nő dalokba öntött közérzeti tudósításai hallhatók rajta. Mindezt végtelenül közvetlen, puritán, lecsupaszított hangszerelésben előadva. „Miként várhatnám el bárkitől, hogy szeressen, ha közben meg állandóan azért könyörgöm, hogy egyedül lehessek” – énekli többek között. Meg hogy „minden egyes éjszaka meg kell küzdenem a tudatommal”.

Fiona Apple éneke első hallásra kétségkívül hamiskásan cseng. Ahogy pályája során mindig, ezúttal is folytonosan alulintonál, sosem a megszokott/várt hangmagasságokat hozza. Mindezt azonban roppant következetesen teszi. Csúszkáló kontraaltja ettől válik igazán izgalmassá, előadásmódja végtelenül megéltté, egyéni ízűvé. Új albuma pedig minden várakozást megérővé.