Egy nemzeti képtár
Amiből mindjárt kitetszik az a szakma szerte ismert tény, hogy huszadik századi bemutatót nemigen lehet rendezni a Modern Magyar Képtár közreműködése nélkül. Ez a XX. század Nagybányával kezdődik a Papnövelde utcában is, mondjuk Réti cirmos, gyöngéd kezű, terített asztalt oly élvezettel körbejáró Kenyérszelésével, és kifut a keretből Gaál József szögelt, brutális, brutálisan esendő fejével 2002-ből.
A kettő között valóban ott az új magyar művészet története. De nem úgy, hogy egy-egy jellemző vagy kényszeredett mű illusztrál fontos korszakokat és jelentős mestereket, és nem is a művészettörténeti lecke szakadozott-jó felmondásával. A pécsi képtár ötven év múltán mától, kétezertizenkettő nyarától méltó, végső helyen képes bemutatni szellemi teljességét és integritását. S bár felettébb nehéz nem írni a megelőző több mint ötven évről, most nem ez a feladat. A gyűjtemény új, állandó kiállítást nyitott a voltmegyeháza összes termeiben, ahol először fér el egészében. A rendezés természetesen kronológiai. Ám a Nagybánya-szekciót követő Nyolcak-ciklust így is ketté osztotta a téri kényszer és a bőség, mert a kamaraméretben provokáló és időnként szenvelgő Márffyk, Orbánok és Lesznai Annák ellensúlyát, a monumentális Pórt és Kernstok üvegablaktervét csak így lehetett bemutatni. Közbül kerültek az alföldiek, akiknek a festészetét köztudomásúan csak szerényen reprezentálja a nagy magángyűjtők ízlése szerint meghatározott törzsanyag, de amelyet így is olyan emblematikus mű képvisel, mint Koszta hétköznapiságában fenséges Piroskendős leánya. Ezt a termet a mindig besorolhatatlanok, Nagy Balogh, Gulácsy és egy kölcsönzött Csontváry, a Nemzeti Galéria Selmecbányája teszi sűrűvé, valamint az évtizedek óta pécsi védjegy, Csók tombolóan életteli Sokác temetője.
A jelkép-képek végigkísérik a nézőt. Azok a bizonyos, tematikus kiállításokról nem nélkülözhető főművek, amelyek a jelenlétükkel már régen Pécset jelzik a műbarátnak. Berény arrogáns remeke, a Cilinderes önarckép a Nyolcak korszakából, Nemes Lampérth feszülő Lámpás csendélete az aktivizmuséból, Korniss Kántálókja mint Európai Iskola-reprezentáns, és természetesen a kor és a város képviseletében a Martynok.
A képtár nem fellengzősségből vette fel a modern nevet. Az alapító magángyűjtemények eleve a két háború közötti és a felszabadulást közvetlenül követő korszak haladó és avantgárd művészetét hagyományozták a közgyűjteményre, és ezt a meghatározó igazodást a professzionális utódok továbbra is vállalták. Ezért diadalmas és részleteiben gazdag az aktivista gyűjtemény, ezért csendesebb (bár a pompás Szőnyik csendje ez) a Gresham-posztnagybánya vonulat, ezért jelzésszerű csupán a nagy polgári gyűjtők utálta római, és ezért varázsosan gazdag az Európai Iskola.
Vajda maszkjaiból egész ikonosztázt (rettenetes, gyönyörű képfalat) építhettek a rendezők, Barcsay egy-egy főműve a történeti logika szerint bukkan fel a harmincas, a negyvenes és a fordulatteli hatvanas években, Kállai Ernő egykori nonfiguratív csoportjának bemutatása hiánytalan. S minthogy a gyűjtést nemcsak az örökség, hanem a kor is meghatározta, amelyben a túlnyomó rész létrejött, avantgárd igazodású a kortársak és a tegnapi kortársak bemutatása is. Ne feledjük: ez a képtár annak a hatvanas-hetvenes éveknek az igazi szülötte, amely hivatalaiban felettébb ellenséges volt minden modernizmussal szemben, s amelynek a múzeumai és muzeológusai igyekeztek ellensúlyozni az egyoldalúságokat.
És ennek szellemében teljes, mondhatni naprakész az állandó kiállítás nagyobbik része. Ez a beszámoló ugyanis végletesen csonka és féloldalas. A kollekció bőkezűen mutatja be a mára nagy öreggé érett és a ma érett korú kortársművészeket, napjainkban az egyetlen lévén, amely egységnek látja és láttatja az elmúlt száztíz esztendőt. Nemzeti képtárhoz méltóan.
