A főütőérként szolgáló Kossuth Lajos út közepe táján léptem az imitt-amott Galga-parti Athénnak is hívott kisváros aszfaltjára, ott, ahol egyfelől a helyi Penny Market fényeskedik a Hadrianus falának léptékeit idéző téglakerítésével, másfelől meg egy hentesüzlet, amelynek cégérén növendék disznó örvendezik fölöttébb; a rajz hűen követi azt a kedves honi mészárostradíciót, amely szerint a kínhalálra szánt háziállatokat vidám kívülállókként legcélszerűbb ábrázolni.

A Galga-parti Athén

A városmag felé tartó turista földszintes, legfeljebb egyemeletes közegben halad, amelyre leginkább az a rendkívül expresszív magyar kifejezés illik, hogy semmi. Lehet, hogy a boltosok is megérezték ezt a reménytelen jellegtelenséget, ezért adtak olyan neveket üzleteiknek, mint „Divatvarázs”, „Pöttöm Kuckó” vagy „Pe King áruház”, valamire olykor mégiscsak érdemes legyen ráemelni a tekintetet. Az egyik sarkosodáson egy pillanatra azért sikerül megtörni a kulturális érdektelenséget: tábla hirdeti, hogy itt állott egykoron a város mészárszéke, amelyet Petőfi Sándor nagyapja, Petrovics Tamás 1783 és 1789 között bérelt. Helyi ténykedése valószínűleg senki számára sem tűnt egy örökkévalóságnak, de talán okkal feltételezzük, hogy a kapu felett itt is volt legalább egy vigyorgó vágómarha.

A látogatót a Szabadságról elnevezett főtéren éri az első megrázkódtatás. A lángoló magyar nyár tűzvarázsa okán, de még inkább az automata öntözőrendszer mellőzése miatt erősen kiégett füvet és az okszerű talajjavításhoz szükségesnél lényegesen nagyobb mennyiségben kipöködött szotyolahéjat nem számítva igen csinos zöld terület ez, főként a különös formájúra nyesett, hatalmas, színes bukszusoknak köszönhetően. A tér jobb oldalán műemlék jellegű, klasszicista épület – mint megtudtam, a Kaszinó, avagy a Fegyveres Erők Klubja – szabadul egyre növekvő sikerrel ennen vakolatától, közepén emlékmű áll, amely a holokauszt aszódi áldozatairól is méltó módon megemlékezik. A monumentumról egy matematikai rébuszt sem voltak restek lehagyni: „1914 – 18 + 1939 – 450” van rajta kőbe vésve.

A teret hátul a híres barokk Podmaniczky-kastély zárja le, bár ha a ház sorsa ekképp alakulgat eztán is, valószínűleg nem túl sokáig. Kertjének kapuját nyitva találtam; bár rá volt írva, hogy „Magánterület, illetékteleneknek belépni tilos”, úgy éreztem, itt még egy nílusi krokodil is illetékesebb, mint akik a táblát kitetették, hát még én, tehát dafke beléptem. Az egyik legnyomorúságosabb állapotban tartott műemlékünket őrzik-védik e helyt, a látvány leírhatatlan, csak nagyon erős idegzetűeknek vagy azoknak ajánlom a szemrevételezését, akiket változatlanul zavar, hogy állnak még a paloták. Ők boldogok lesznek. Udvariasan, de határozottan elhajtottak persze.

Hasonló kondíciókat mutat a Podmaniczky-kastély egyik szárnyaként rohadó Széchenyi-, miszerint „zöld” kastély is. És hogy még jobban ne örüljön az országjáró: a Kossuth Lajos út mentének egy másik pontján fellelhető, a helyi művelődési házon keresztül megközelíthető zsidó temetőben álló, ugyancsak védett szecessziós csúcstermék, a Tura uraiként ismert Schossberger-család lenyűgöző mauzóleuma szintén szét fog esni, ha így megy tovább, pedig utoljára nem is olyan régen, 1996-ban renoválták. A temető maga mindenesetre már szétesett. A hangulatot a város két, ugyancsak barokk templomának látványa javítja kissé. Az evangélikust éppen felújítják, de ami megvan, máris csudaszép, a fazsindelyes toronnyal szerelt római katolikust pedig nemrég tehették rendbe, dicséretes műgonddal. Kár, hogy még a kertjébe sem lehetett bemenni, bár igazság szerint szinte kezdtem megszokni, hogy errefelé nem szívesen mutogatják az értékeket, ami különben végső soron érthető is.

A Petőfi utcában álló Petőfi Múzeumba is csak a sors kegyéből jutottam be. Ha tizenöt percet csúszok, fújhatom azt is: a fene se gondolta, hogy már délután egykor bezárnak. Volt tehát negyedórám, hogy végigfussak a Galga mente kultúráját, régészeti emlékeit és néprajzát, valamint több értékes Petőfi-relikviát bemutató intézményben, pedig elidőztem volna még egy kicsit. A múzeum legfőbb büszkesége a helyi algimnázium régi anyakönyve, amelyben pirossal aláhúzva olvasható a név: Petrovics Alexander. Nagy költőnk 1835 és 1838 között Aszódon tanult.