Mint valami zsarnok, aki meghallotta a feje fölött, hogy nyikkant egyet a guillotine, úgy osztott szerepet Kerényi Miklós Gábor Szegedre. Barátok és üzletfelek, tanítványok és rokonok, amivel csak az a baj, hogy ha nem válnak be, akkor még a jóindulatot is kétségbe vonja a néző: itt nem arra törekedtek, hogy az adott körülmények között a lehető legjobb előadást hozzák létre, hanem hogy az adott körülményekbe applikálják a ki tudja, miért választott színpadi művészeket. Hogy érdemes-e ezzel a sanda érzéssel megterhelni az előadást és a nézőket, arra nem kell válaszolni. Hogy az ötlet nem válik be, az a Parasztbecsület nyitányba ékelt szerenádja alatt már világos volt: Dolhai Attila gyenge kántorokat megidéző óbégatása egyértelművé tette, hogy nehéz idők következnek. Amit egyfelől Dolhai hoz, a személyes népszerűségét a musical kedvelőinek köréből, és a hangzás modernebb jellegét, azt bőségesen elveszíti azzal, hogy hangadása nem operai, hogy nem képes egy hangot megformálni, hogy nem tiszta az éneklése, hogy az egész szerep zenei szempontból teljesen differenciálatlan, így végtelenül unalmas.

A nagy fölhajtás után többet remélhettünk volna a külföldi énekesektől (Asmik Grigorian és Avgust Amonov)

Érdekes, hogy ezt körülbelül mindenki hallotta, csak az előadás létrehozói nem. A mikrofon az esélyegyenlőség nagy barátja, különböző hangerejű énekeseket könnyen lehet azonos dinamikai szintre hozni vele, de énekelni senkit sem tanít meg. A Carmen legutóbbi gyors címszereplőcseréje után nem okozhatott nagy lelki válságot, ha új tenort alkalmaznak, de vagy elégedettek voltak Dolhaival (ezt is el tudom képzelni azok után, hogy a piccolo-művésszel is biztos elégedettek voltak, pedig de nehezen találta meg szegény a megfelelő hangokat), vagy a tisztesség volt a nagyobb úr: szegény fiút belerángattuk, most már ki kell állni mellette. A baj az, hogy szegény asszonyt is belerángatták, Frankó Tünde is sok számmal nagyobb kabátot viselt Santuzzaként, ugyanúgy az erőltetett hangadásból fakadó monotónia volt a legjellemzőbb művészetére. Igazi, súlyos, idegrendszert gyilkoló pillanatokat kellett átélni, mondjuk a Santuzza–Turiddu kettős alatt, és amikor az ember beletörődne, hogy ez biztos ilyen, meg hogy a hangfalak rémesek, le kellene állni az operajátszással Szegeden, akkor megjelent a kettős közepén Mester Viktória, formája lett az éneklésnek, értelme a szavaknak, története a pillanatoknak, és kiderült, hogy nem kellene ennek az előadásnak zenei szempontból ennyire elviselhetetlennek lennie. De az.

A rendezés zaklatott, túlságosan magára veszi a szabadtéri kényszert, hogy mindenképpen történnie kell valaminek, forogni a világnak, szaladgálni a statisztériának. A színpadkép bányászvárost mutat, csillék drótkötélpályája tagolja a tér felső részét, ahhoz képest, hogy mennyire hangsúlyosan, végeredményben teljesen mellékesen, és a sok futkosásért meg robbantásért azért kár, mert elvesznek közben egészen jó ötletek. Alfio a helyi maffiafőnök, ami sok dolgot tesz érthetővé, például hogy Lolának nem volt választása, hozzá kellett mennie, míg Turiddu katonáskodott, hogy miért nem megy templomba ő sem, meg hogy miért annyira biztos Turiddu a párbaj számára szerencsétlen kimenetelében. Nemcsak a balsejtelmek, de a testőrök is jelen lesznek. Ha valaki a lovakat hiányolná Alfio kocsija elől, az megkapja logóban: piros Ford Mustanggal furikázik a falu erős embere. A sok kicsi azonban nem megy sokra, egészében rossz az előadás, bántóan az.

A Bajazzók Achilles-sarka sokkal kisebb, Kerényi Miklós Máté énekli Beppét, és ha a hangadás nyeszlettebb is a kívánatosnál, az operett táncoskomikusa olyan mozgáskultúrát visz a színpadra, amilyet operaénekestől hasztalan várnánk. Ha nem lenne Beppének is szerenádja, szót se szólnék, az, hogy a szerenád így olyan, mint valami alsórácegresi Gianni Morandi-paródia, attól megint aránytalanul nagy a veszteség. De mire eddig eljutunk, már a csata meg van nyerve. Ahogy az első öt perc eldöntötte a Parasztbecsület sorsát, úgy dönti el itt is a Prológ a mi sorsunkat. Magyarul szól, ami szerintem jó ötlet, kiemeli a színház a színházban, és mindez a színházban megoldást, mindjárt elkezdődik az opera, de előbb biztosítunk mindenkit, hogy itt színészek, énekesek, statiszták, artisták és a rendező (vajon ki írhatta az új magyar szöveget?) mind a lelkét teszi ki, hogy jól tessék szórakozni.

Hogy jól szórakozunk, annak egyik oka, hogy az áriát nem Bereczki Zoltán vagy Zámbó Árpy adja elő, hanem Szegedi Csaba, aki a jövő baritonjából vált a jelen baritonjává, kicsit dúsult, férfiasodott az orgánuma, de megmaradtak a magasságai, a jelenléte férfias, erőteljes, határozott, a megfelelő ember a kényes feladatra. A rendezés kevesebb eredeti elképzeléssel áll elő, a lehetőségeket azonban kíméletlenül csapja le, a színpadot elárasztják a zsonglőrök, tűztáncosok, gumiasztalon ugrálók, az előadás benne van a szegedi aranykönyvben még akkor is, ha a külföldi énekeseket láthatóan nem sikerült úgy animálni, mint a hazai erőket. Ekkora fölhajtás után egy kicsit többet lehetett remélni a Caniót éneklő Avgust Amonovtól, amikor megindul a darab végi őrjöngés, de ő beéri a korrekt hangadással. Aztán vége a komédiának, lelki beállítottság kérdése, hogy dérrel megyünk-e haza vagy durral, maradjunk a sorrendnél, ha a padlóról keltünk föl, akkor ne azon merengjünk, hogy de rossz volt odalent.