A cél az lenne, hogy egy rádió- vagy tévéműsor, esetleg egy internetes tartalom (de később akár egy színházi előadás vagy bármilyen kulturális esemény is) tökéletes minőségben, az adott hardverhez igazodó „csomagolásban” jelenhessen meg a mobileszközök képernyőjén, miközben a szerzői jogok tiszteletben tartása és a nézettség mérhetősége is garantált.

A kialakuló modellben a szolgáltatás megrendelői (vagyis a célcsoport) nem a végfelhasználók, hanem azok a „tartalomtulajdonosok”, akik a műsorukat ezen az új csatornán is terjeszteni akarják. Ha például a Magyar Televízió úgy dönt, hogy az olimpián a magyar vízilabda-válogatott meccseit élőben közvetítené mobilra is, ezt csak költséges fejlesztésekkel tudná megtenni – vagy pedig úgy, hogy megrendeli a műsortovábbítást valakitől, akinek már van rá kidolgozott technológiája.

Az elgondolást az teszi üzletileg életképessé, hogy így viszonylag szerény befektetéssel érdemben növelhető a (potenciális) nézettség, méghozzá a leginkább fizetőképes, és a reklámozók számára legvonzóbb csoportok körében. A fentiekből adódóan tévétársaságok, színházak és úgynevezett nagyrendezvények (koncertek, kulturális és sportesemények) szervezői lehetnek az első megbízók.

A GamaxMédia nevű vállalkozás szerint a közvetítést akár egyetlen alkalomra – például egy színházi bemutatóra, egy könnyűzenei sztár magyarországi fellépésére – is igénybe lehet venni. Természetesen nemcsak élő („realtime”) tartalmakat, hanem korábban rögzített műsorokat is lehet ilyen módon, mobilra/tabletre, illetve széles sávra optimalizáltan terjeszteni.

Külföldi tapasztalatok alapján a tömegkultúra az online tartalomterjesztés első számú közege, a közönség pedig jórészt az új megoldásokra fogékony fiatalok közül kerül ki. A The Independent a közelmúltban egy on line közvetített kiállításról írt, és a cikk kommentelői között éppen arról alakult ki vita, hogy a kulturális intézmények ki tudják-e termelni az ilyesfajta közzététel (vagy a sokkal drágább hagyományos tévés megjelenés) költségeit.

Angliában a módszert a kultúraterjesztés nagy lehetőségeként kezeli a kormányzat, a szakminisztérium pályázati támogatást is nyújt azoknak a szervezeteknek, amelyek vállalják, hogy ingyenes hozzáférést biztosítanak az online világból érkező „virtuális nézőknek”.

A The Guardiannek a témával foglalkozó riportjából az derült ki, hogy a színdarabok, tánc- és vígjátékok átlagosan akár 500 online nézőre is számíthatnak előadásonként (ez a szám első pillantásra kicsinek tűnik, de mindenképpen több, mint ahányan a helyszínen nézik a produkciót), és egy részük még fizetni is hajlandó azért, ha a távolból is követni tudja, ami a színpadon zajlik – különösen akkor, ha kiegészítő tartalmakat (háttérinformációkat, kommentelési és értékelési lehetőséget stb.) is kap a pénzéért.