December 5-én Zalán áthurcolkodott a tenger partján lévő VillaMelanie-ba. Itt egy nyomorék pesti fiatalember volt a szobatársa. A fiú állapota napról napra romlott, december közepétől mindennap vért hányt szegény. Édesanyja, aki a szomszédos Szegő-féle szanatóriumban vett ki szobát, naphosszat ült mellette, ápolta. Mikor pedig a gyerek elfáradt, elaludt, akkor a mama Zalánt szerencséltette kiselőadásaival.

 – Tudja, szerkesztő úr, én azt mondom, jól van ez így. Amikor ezelőtt hat évvel elütötte a kocsi, akkor is azt mondtam: jól van ez így. A bal lába merev maradt, az igaz, de rá tudott állni, járni is tudott, le is vághatták volna azt a lábat, el is üszkösödhetett volna, de nem, szerencsénk volt. Hát kacska lett a gyerek, istenem. Nagyobb baj volt, hogy himlőbe esett, ami az agyát is megtámadta. De végül ebből is jól kikeveredtünk; ragyás lett az arca, és kissé visszatáncolt szellemileg is, de megmaradt, még iskolába is járhatott. Ott csúfolták, meg is verték nemegyszer, de hát melyik gyerekkel nem esik meg ilyes. Jól van ez így, én azt mondom, legalább rákészült az életre a gyerek. Mert az tépázta azután is rendesen. Nehezen haladt előre, fáj is a feje folyton, de tízéves korában már tudta az egyszeregyet is, hát mit akarjunk, ugye. Aztán behívták katonának, hát ott se bántak vele valami finoman, de legalább fegyelmet tanult. Igaz, hogy egyszer nem bírta a próbát, és valami vártán főbe lőtte magát. De hál’ istennek a puska félrecsúszott, és csak az állát lőtte szét. Szerencsénk volt megint. Egy fél évet volt kórházban, aztán egy kicsit fogdában is, de hát jól volt ez így, meg kellett tanulnia, hogy a katonaságnál nem lehet büntetlenül lövöldözni csak úgy, ukmukfukk, ugye. Aztán hivatalba került, meg is nősült, egy elég csúnyácska lányt vett el, de hát milyet is vehetett volna. És annyira nem is volt csúnyácska, hogy fél év után egy törzsőrmesterrel Temesvárra ne szökjön. De legalább nem volt gyerek, nem kellett dadát fogadni. Aztán mellbeteg lett, ráment a tüdejére a baj, és most tessék, pár napja van hátra, meglehet. De hát jobb lesz ez így. Mi öröme van már az életben neki...

A fiú ekkor felnyögött, és az anyja mellé ült az ágyra. Romlaky szuszogott kicsit, majd ő is kiült, és a kis asztalon folytatta a tárcát, amibe reggel kezdett bele, és amelyet „Az Újság” című lapba szánt. A tárcának ezt a címet adta: „Rák”. Története sem volt túlontúl szofisztikált: egy kórházban fekvő beteg felvilágosítja a neki kegyesen hazudozó orvost, hogy hallotta, amikor a szomszéd szobában diskuráló kollégáival félreérthetetlenül konstatálták gyógyíthatatlan baját.

„Hát velem felsült, doktorkám. Engem nem kísér ki azzal a boldog tudattal, hogy kegyes hazugságokban sikerült elaltatnia. Értem, hogy ez leverő önre nézve. Szegény ember. De vigasztalódjék. Az ön kellemetlensége csöppség az enyém mellett. Semmi mulatságos nincs abban, ha minden pillanatban vár az ember valakire, akivel majd tovább kell menni. Addig is azonban alszom egyet, ha megengedi.”

Ekként kerekítette le Zalán a munkát. Nem volt épp vidám írás, de hát ez jutott akkor eszébe, istenem, éppen ez. Átolvasta még egyszer gondosan. Meglehetős, gondolta magában, miközben öszszehajtogatta az apró fekete betűkkel teleírt lapot.Meglehetős. De azért az előző jobban sikerült. Annak az volt a címe: „Vér”. Vajon mikor jön...

Visszadőlt, hátrahanyatlott a nagy vánkosra, pihegett kicsit. Kopogtak. A szolga hozta a délutáni postát. Gojszi írt megint. A levélben, miután hosszasan ecsetelte az anyagi nehézségeket, Gojszi beszámolt arról, hogy a „Vér” című tárcát Emmi, a cseléd és Dezső, az akkor tízéves legnagyobb fiú, ketten villamosozták el a Pesti Hírlap szerkesztőségébe. Dezső ragaszkodott ahhoz, hogy a paksamétát ő vigye.Útközben találkozott több cimborájával is, és csak a szerkesztőség kapujában vették észre, hogy a kézirat a villamoson maradt. Gojszi egész nap szaladgált, de a papírok sajnos nem kerültek meg.

„Nem akartam neked megmondani, de te várnád a megjelenését, és hiába. Nekem meg nincs a kabátra s egyéb dolgokra, amikre ezt a pénzt szántam... Írj egy szép másikat. Ezt már megette a fene! Írj egy szép másikat! Könyörgöm, apám, írj egy szép másikat!”

Zalán száraz szemmel nézte a kopogó sorokat csillogó szemüvege mögül. Kicsit visszadőlt, egy negyedórát pihent. Sípolva, hörögve szedte a levegőt. A fiú viszont vért hányt megint. Zalán megvárta végét a rohamnak, aztán kikelt az ágyból, kalucsnit húzott mezítelen lábára, és kiült a kis fehér asztalkához a tengerre néző ablak elé. Belemártotta a tollat a tintásüvegbe, és a maga szép fekete gyöngybetűivel a lap tetejére kanyarintotta a címet: „Jól van ez így”.