Európáról európaiaknak
Frank Gaudlitz fotóin találkozhatunk velük. A CasaMare, vagyis A nagy tér című kiállítás az ő életükbe, olykor a szó szoros értelmében a hálószobájukba enged betekintést. Az 1958-as születésű német fotóművész kelet-délkelet-európai utazásainak eredményét láthatjuk. Ha az általa megtett sok ezer kilométert afféle szüretként fogjuk fel, akkor a Casa Mare anyaga gyönyörű borpárlat, a legjav.
Ezzel a legjavval pedig az említett régió lakói ajándékozták meg Gaudlitzot. Hiszen aligha lehet másként értelmezni azt, hogy az utazó fotográfus a saját otthonukban, a legszebb szobájukban, a legszebb ruhájukban fényképezhette le őket. Bizalom. Gaudlitz célja egyébként az volt, hogy bemutassa Európa keleti szegletének azon részeit, ahol több etnikum él egymás mellett. Elment Erdélybe, itt románokat, németeket, romákat és magyarokat fényképezett.
Dobrudzsában muszlim cigányokat, aromunokat, lipovánokat, németeket, törököket, tatárokat és ukránokat. Moldovába is elutazott gagauzokat, oroszokat és román moldvaiakat fotózni, a Vajdaságból pedig egyebek mellett szerbekről, horvátokról, szlovákokról, németekről és magyarokról készült képekkel tért haza.
Ami nagyon fontos: a képeken látható embereket nem érte meglepetésként Gaudlitz érkezése, volt idejük felkészülni, s a fotóst minden alanyához személyes viszony fűzte. Többnyire valószínűleg nem túl mély, arra mindenesetre elégséges nexus volt ez, hogy a megörökített emberek megmutassák neki, hol, hogyan, milyen tárgyak között, milyen színvilágban élnek, és hogyan néznek ki a nem hétköznapokon. A városi dámák világával csakúgy szembesülünk, mint az egyszerűnek gondolt parasztemberekével, a muszlimokéval és a keresztényekével, a fiatalokéval és az öregekével – mindannyian az úgynevezett legjobb formájukat hozzák.
Persze nagyon mások mindannyian – egyvalamiben azonban azonosak: a megjelenítés formájában. Gaudlitz ugyanis minden fotó alkalmával ugyanúgy járt el. Színes, egész alakos felvételeket készített, lényegében mindig ugyanabból a perspektívából, a sillabusz megfogalmazása szerint „alig észrevehető alulnézetből.” Ez is az ilyen sorozatokhoz (készítéshez-nézéshez egyaránt) szükséges tiszteletről szól: fel kell néznünk rájuk.
A portrék sorát időről időre lakásbelsők szakítják meg, így felvillannak az adott térségre, népcsoportra, vallási közösségre jellemző tárgyi kultúra darabjai, amelyekről így nem tereli el a tekintetet az ember. A kopottságukban, elhasználtságukban is tiszta és tiszteletet parancsoló berendezési tárgyak után tüchtig polgári enteriőr következik, a szinte festményszerű, színekben tobzódó szobák után letisztult és alkalmasint szándéktalan minimalizmus. A tisztaszoba mást jelent falun és mást városon – de mindenhol fontos része a lakásnak, háznak. Egyszerre kirakat és intim tér.
Ez az egyik Gaudlitz néha valóban szemkápráztató ellentmondásai közül. A másik meg, hogy mennyire másként gondol az „ ünnepi”, a „szép” fogalmára a huszonéves pécsi srác, a tízéves romániai tatár kölyök és az ugyancsak tizenéves szlovákiai cigánylány. Az Arno Fischer tanítványaként induló Gaudlitz a több mint kilencven felvételből álló Casa Mare korpusszal Európára tanítja a nézőt, szerelmes néprajzórát prezentál a múzeumban.
Hiszen hát kezet a szívre: mit tudtunk eddig a romániai muszlim romákról, a lipovánokról vagy éppen arról, hogyan élnek Ukrajnában a gagauzok, esetleg a „sváb Törökország” népe? Nagy általánosságban ugyan ezek után sem tudjuk majd, hiszen nem adatokkal és esettanulmányokkal dúsított etno- vagy szociográfiai tanulmányt olvashatunk a Néprajzi Múzeumban. Mindenesetre közelebb kerülhetünk Anitához, Mihaihoz, Franzulához, de még Gülgianhoz is. Európaiak az európaiakhoz. Frank Gaudlitz kiállítása (rendező: Beate Wild, magyarországi társrendezők: Csorba Judit és Szeljak György) október 26-ig látható az Európai Kultúrák Múzeuma és a Néprajzi Múzeum közös szervezésében.
