Kegyeleti ok és okozat
Emlékszem például, amikor egy helyi újságban először megláttam az új tapolcai temetőkápolna képét, majdnem hátast dobtam: a szűk kivágásban össze volt zsúfolva minden, amitől egy modernista formavadász elborzadhat – anyagok és formák, stílusok és stílusidézetek egymást kioltó halmaza. Oszlopfők, festett faszerkezet, fém- és cseréptető, szögletes, gömbölyű, nyitott és zárt, szoros összezártságban. Egy amorf harangtorony harang nélkül, amely mint egy ég felé készülő növény nyom hátra egy kupolát, a templomok két uralkodó hangsúlya szinte kiüti egymást, mert túl közel állnak egymáshoz. A hagyományos magyar templomtorony torzójának arányai egy minikupola mellé kerültek, rá adásul a torony félig nyitott félig zárt, és ugyanilyen zavarba ejtő arányban keverednek rajta a konvencionális (tégla) és a lightos (fa) anyagok.
A tervező tapolcai építész, Erdélyi Balázs 1991-ig a város főépítésze volt, többek között ezt a városon kívüli köztemetőt is ő jelölte ki. Valaha dolgozott régészként, költői álnéven nemrég könyvet írt Kazáriáról (eszerint az egykori kazárok észak-kaukázusi birodalma a székely rovásírás egyik bölcsője is volt – és ezt most nem karaktergyilkolásként írom, hanem egyszerű tényként), badacsonyi stílusban ő tervezte meg Szeremley Huba házát, és a portfóliója alapján annyit mindenképpen megállapíthatunk, hogy számtalan családi ház és nyaraló tervezőjeként a Balaton-felvidék és az oszlopfők, teraszos faszerkezetek jó ismerője.
Korábbi ravatalozójának is utóbbi a jellegzetessége – az egyszerű, sátortetős házat ez az oszlopokra emelt előtető díszíti fel a célnak megfelelően.
A kápolnaépület azonban még ebben a valóságosan nyugodt, természeti környezetben is zavarba ejtő. Drámai gesztusként ilyen szándékosan sebzett, „dekonstruált” magyar barokk toronyimitációkat eddig Makovecz Imrétől láthattunk (az egri uszodatömbtől a piliscsabai egyetem Stephaneumáig), ez a tapolcai azonban nem drámai, hanem sokkal inkább imitáció, díszletelem gyűjtemény, egy megvalósult darab Escher vagy Orosz István lehetetlen perspektívákat és házakat ábrázoló grafikáihoz.
A háttértörténet azonban még komolyabb: a tervező tudatosan akart szakítani azokkal a bevett sémákkal és formákkal, amelyek a földi élet befejezéséhez kötődnek, és az életet tényleg színházként értelmezve, próbált új teret teremteni ide, „az utolsó szín pozitív, a tragédiát feloldó” kulisszáihoz. A torony lábánál lehet bemenni a kupola alatti apró belső térbe – ez nyilván a helyi temetési szertartásokhoz (és/vagy a szűkös anyagiakhoz) méretezett, de ekkora térhez az elnyomott kupola legalább akkora túlzás, mint a térkoncepciója mögé odalátni a magyar templomépítészet ősi alapjait. Persze nincs abszolút kánon – de azért vannak előzmények, arányok és bevált formák. Százféle értelmezés is lehet – és ebből az enyém az, hogy ez rossz, mert aránytalan és tele van zavaros mellérendelésekkel, miközben a funkció és formák nem találnak egymásra.
Mindemellett ha az újat távolabbról és a haranglábbal, ravatalozóval hármas egységben szemlélem, egy újabb érdekes és valóságos darabot látok (régi formákkal és könnyített szerkezetes megoldásokkal, helyi iparosokkal és gyűjtögetett alacsony költségvetésekkel) a vidéki építészet elmúlt két évtizedéből.
