Ez akkor 1994 nyara, még bőven gimnazista voltam, épp vége lett a tanévnek, a harmadiknak. Ahogy ma látom, ez volt az a nyár, az utolsó, amikor még teljesen rendben voltam magammal. És ez szinte leugrik a megörökített pillanatról. Egy tó partján vagyunk, anya, apa, a húgom, az unokatestvérem meg én. Rajtam egyrészes fürdőruha, az a fürdőruhám, ami évekig le nem rohadt rólam. Az amerikai rokonoktól kaptam vagy öt évvel a megörökítés előtt, barackszínű volt, enyhén csillogott az anyaga, és elöl, a mellrészén rafinált kis kövecskékkel volt kirakva, amik mindig más színben tündököltek, attól függően, honnan érte őket a fény.

Állok ebben a csodában, kezemben egy éppen kifogott megtermett keszeg (akkoriban imádtam horgászni), pózolok, mögöttem a hatéves unokahúgom egy kisebb hal fejét tépi le éppen. Aztán eljött az ősz, a tél, és én ezután kilenc évig nem vettem fel fürdőruhát. Negyedikes gimnazistaként lettem ugyanis anorexiás. Ma már, túl egyéni és csoportos terá piákon, pontosan tudom, hogy miért, ám évekig csak a viszolygást éreztem, ha arra gondoltam, nekem ennyire fedetlenül, ennyire csak egy kis semmiben kell mutatkoznom. És az undorom kiterjesztettem a többiekre is: nem bírtam napközben strandra vagy uszodába menni, mert a rosszullét kerülgetett, ha megláttam az embereket – férfiakat és nőket egyaránt – fürdőruhában. És nem csak a rossz küllemű emberek látványa taszított, akiken tényleg nem szívesen pihen meg a tekintetünk! Nem a kibuggyanó keblektől, a redőző hasaktól, rengő comboktól, löttyedt vagy püffedt testektől émelyegtem, hanem úgy nagy halmazban az egésztől, a közszemlétől, a szégyentelenségtől, a lemeztelenedettségtől. És attól, hogy nekem ebben részt kell vennem. A büféknél konkrétan majdnem elhánytam magam, ám a strandröplabda volt mindennek a csúcsa, ahogy ezek a koordinálatlan testrészek összevissza vetődtek és dobálódtak, verejtékeztek és koszolódtak össze a homoktól! Kis anorexiával megspékelve az is bejött, hogy lám, ezek az alakok mégis sokkal vékonyabbak nálam, mert ugye, én egy kontúr nélküli hájkupac vagyok, egy kocsonya, egy zsírból összerakott tákolmány, rám még rosszabb nézni, mint rájuk. Így hát nem mutattam magam, és nem néztem őket: nyaranta szenvedtem inkább a városban vagy az árnyékban, ahonnan – hála a rossz szemeimnek – szinte semmit sem láttam belőlük. Egy terápia során beláttam, hogy minden abból indult, hogy az akkori szerelmem egy fehérneműmodellért pattintott engem, nem túl elegánsan egyébként, katalógusképeket mutogatott a hölgyről a búcsútalálkozónkon, hogy ugye, milyen szép, meg kell értenem őt. Megértelek, mondtam délután, és aznap este már nem vacsoráztam, és másnap nem reggeliztem, kihagytam az ebédet is, éjjel ettem csak egy banánt, és ez így ment addig, míg egy nap el nem ájultam az egyik németóra előtt. Majd dietetikus, pszichológus, több mint tizenhét kiló hízás, amely súlyfeleslegtől egészen huszonöt éves koromig nem bírtam megszabadulni. Aztán egyszer csak, szintén egy szerelem miatt, visszanyertem a formámat, ez idáig úgy tűnik, tartósan. De hiába minden, a sok-sok év tartós parákat hagyott maga után, úgy tűnik, nem tudok annyira lefogyni, hogy jól érezzem magamat fürdőruhában. Pedig igazán klassz darabjaim vannak, odáig már eljutottam, hogy vegyek egy tucatnyit, és állítólag nem is festek rosszul bennük. Én ezt nem tudom reálisan megítélni, egy kendő mindig van a derekamon, köpenyekkel bűvészkedem, magas sarkú strandpapuccsal, ami röhejesen néz ki egyébként, de legalább hosszítja a combomat, felkapok egy hosszú pólót, amint kijövök a vízből. És egyébként nem hiszem, hogy egyedül vagyok a problémámmal, sok nő elszorong magában, mielőtt a strandra menne. Lenne ám megoldás. Szívesen belépnék egy mozgalomba, melynek célja nagyanyáink fürdőruhadivatjának visszahozása. Szerintem a férfiszemeknek is sok esetben örömöt szerezne...

KARAFIÁTH ORSOLYA

Kultúrdémon: költő, performer, publicista és minden más, három verseskötete és két lemeze jelent meg.

I!

Négy tárcaszerző váltja egymást ezen az oldalon:

08. 03.

PARTI NAGY LAJOS

Költő, író. Budapesten él. Legutóbbi kötete: Az étkezés ártalmasságáról, Magvető, 2011.

08. 10.

TRENCSÉNYI ZOLTÁN

Újságíró, publicista, a Népszabadság főmunkatársa.

08. 17.

FÁY MIKLÓS

Zenekritikus, színház-, film- és ételbíráló, a Népszabadság állandó munkatársa.