A hercegnő és a színész

2012-07-27

Az angol színészfejedelem 50 évesen úgy döntött, rendez magának egy könnyed jutalomjátékot, amelyben elszórakozik a tengerentúli szex- meg nő- meg mindenféle szimbólum Marilyn Monroe-val.

Sir Laurence Olivier tehát felölti egy fiktív közép-európai ország régensének díszes-rendjeles ruháit, fölteszi magára az önkényuralmi ostobaság pápaszemét, majd zseniálisan elegáns játékkal elhiteti, hogy Londonban egy amerikai színésznőcske megbolondítja és az emberi érzelmek útjára téríti.

Monroe-t mindig is lekezelően illett imádni. Férfi rajongói elhitették magukkal és másokkal, hogy csak egy fantasztikus nőstényt szeretnek a szőkített szépségben, aki szemérmetlenül felszabadítja az érzéki vágyakat. Nem hittek színészi titokzatosságában. Talán Olivier is így volt ezzel. Pedig valahol azt érzi az ember, hogy a csodás idomok, az omlós csábmosoly ellenére nem akarjuk igazán megérinteni ezt a nőt. Egyenesen félnénk közeledni hozzá. Mert egyáltalán nem könnyen leszakítható üresség vagy ostobaság árad a színészegyéniségéből. Hanem butaság. Szemérmetlen butaság. Ami ijesztően izgalmas.

Egy szép nő, akinek egész életében tátva maradt a szája az élettől. Percenként rácsodálkozik, képtelen gondolkozni róla. És tehetetlenül állunk előtte, mert egyszerűen csak élvez minket. Fütyül az okoskodásainkra, csábító manővereinkre.

Természetes állapotunkat követelve kíméletlenül levetkőztet.

Olivier uralni akarja a játékot, de Monroe ott forog szédítően körülötte, és rendre kizökkenti. Persze lehet, hogy Laurence Olivier pont egy ilyen hatás miatt választotta partneréül az isteni Marilynt. Ha igen, az zseniális öniróniáról árulkodik.Mindegy, a lényeg a mi szórakoztatásunk volt. És remekül sikerült.